Chapter 14.

- Nem még nem mehetek - szegeztem tekintetem a repedezett plafonra.
Úgy éreztem magam mintha megfordult volna velem a világ. Szerencsésnek éreztem magam egy szerencsétlen helyzetben. A kemoterápiás kezeléseknek hála az állapotom egyre javult, viszont eddig hosszú szőke hajam csomókban kezdett hullani.  Megálltam a tükör előtt és fejemre kötöttem a kezemben szorongatott rózsaszín kendőt. Ahogy magamat bámultam meredt tekintettel, egyre jobban kezdtem rájönni, hogy mit is ér valójában az élet. Valakinek hosszú évek adatnak, de vannak akik még a napvilágra sem jöttek, de már eltávoztak közölünk. Amondó vagyok, hogy ők lesznek minden ember őrangyalai, a kis lelkek akik nem ölthettek testet, hogy megmutassák magukat, ők lesznek az őrangyalaink. Feláldozzák magukat értünk, hogy minden egyes nap minden egyes percében megvédhessenek minket a gonosztól. Annak ellenére, hogy most kopaszon, fáradtan bambulok egy tükörbe merengve az életen, nekem is ugyan úgy vagy angyalom. Olyan szerencsés vagyok mint bárki más. Én is meggyógyulok.
- Mehetünk?- lépett be Brendon az ajtón.
- Persze.
Ma hazaengednek a kórházból. Bár mindennap be kell járnom kezelésekre egy újabb hatalmas lépést tettem az egészséges élet felé. Üres tekintettel bámultam a mellettem rohanó tájat. A rohanó állatokat, a lassan cseperedő fakezdeményeket. Csodás ahogy egy kis ágból egy idő után hatalmas és erős fa lesz. Pont úgy ahogy az emberből, először apró lábainkkal mindig a földre huppanunk, de ott van az anyukánk aki megfogja apró, csöppnyi praclijainkat és megmutatja a helyes utat, majd pár évtized múlva fordul a kocka és mi fogjuk édesanyánk kezét és mutatjuk meg neki az utat, ő megtanított mi pedig megháláljuk.
- Itt lennénk - fordult felém Brendon.
Hatalmas sóhaj hagyta ez az ajkaimat és óvatosan nyitottam ki a kocsi fehér ajtaját.

- Gyere mutatok valamit! - ragadta meg a barátom a kezem és a ház belseje felé kezdett húzni. 

Hátulról átkarolta a derekam és állát a vállamon pihentette, az ajtó kitárult előttem és nem hittem a szememnek.

- Ezt mind nekem? - néztem föl rá hatalmas szemekkel. 

Aprót bólintott és bátorítóan meglökött. Gyermeki léptekkel sétáltam a terem közepére. Minden falról magamat láttam és a tükrök előtt sötét barna bükk fa, balettrúdak vártak az első táncmozdulatra. Többször fordultam körbe a teremben és minél többször láttam a világos rózsaszín falakat annál jobban beleszerettem.

- Tetszik? - súgta fülembe Brendon.

Nem válaszoltam, csak szorosan magamhoz húztam amennyire csak a legyengült testem képes volt ezt megtenni. 

- Köszönöm.

Éreztem meleg testét jéghideg felsőtestemhez simulni. Az izmai megfeszültek ahogy szorosan átölelt. Nem kellettek szavak, de tudtam, hogy ő az. Ő az akivel leakarom élni az életem. Fiatalok vagyunk, sok lépést csak zavarodott gyermeki álmokban teszünk meg, de vannak azok a gondolatok amiket még a tapasztalt felnőttek sem értenek meg. Az, hogy ő végig itt van mellettem mindennél többet jelent nekem. Még fél távnál sem vagyunk a gyógyulás felé, de ha csak egy aprócska, jelentéktelen lépést is tettünk, többet ér mintha semmit nem tettünk volna. Brendon és Mary pedig a hihetetlen bátorsággal végig fogják a kezem ezen a nehéz úton és nem engedik, hogy feladjam ezt a csatát. Megfogok gyógyulni. Érzem. Tudom.

Chapter 13.

Sziasztok itt az új rész, következő 3 komi után lesz.(:

Érezted már magad egyedül egy emberekkel teli szobában? Érezted, hogy most már senki nem húz magához csupán azért, hogy megnyugodj? Hogy már lassan csak te maradtál? Egyedül ülök egy sötét mégis fénnyel teli szobában és egyedül érzem, magam annak ellenére, hogy az emberek csak úgy nyüzsögnek körülöttem. Az idő csak úgy elrohant mellettem és újra elvitte az életem. Újra megtörtént, csak újra és újra mint egy véget nemérő ördögi kör, csak futunk és futunk de kiutat nem találunk. Kezeimet magasra emeltem a koszos ágyon hátha valaki segít. Éreztem ahogy a békesség úrrá lesz a tehetetlen testemen.
- Vörös kód!! - kiabálták mellettem az emberek.
Én már nem akarom, hogy újra megmentsenek, nem akarok újra élni, nem akarok már a földön boldog lenni. Brendon erősen szorította a jobb Mary pedig a bal kezemet és egyre csak sírtak. Nem nevezem magam önzőnek, hisz mindenkinek jobb lesz ha én itt hagyom ezt a világot.
- Nem érted, hogy nem hagyhatsz itt? - rángatta gyenge testem a barátom.
Az idő hatalma felül kerekedett rajtam, a betegség egyre erősebb lett és egyre jobban elterjedt. Az orvos szerint nem élhetek többet egy hétnél, ezért nem is küzdök érte.
- Nem, nekem már nem szabad élnem. - szólaltam meg iszonyatosan gyenge és erőtlen hangon.
- Mindenkinek ugyan annyi joga van élni - gördült le Mary arcán pár könnycsepp - Neked is, neked élned kell. Szeretlek Annabell, kis korunk óta legjobb barátnők vagyunk. Nem engedem, hogy meghalj. Nem engedem, hogy fel add. Nem jelent semmit, hogy milyen volt a családod. Semmit. Ugyan annyi jogod van élni mint bárki másnak. - zokogott.

Az erő lassan, de biztosan hagyta el testemet és én nem tehettem ellene semmit, csupán vártam. Vártam és vártam a végső percre. Bámultam a fehér falat és gondolkoztam mi is igazából az élet. Egy szakasz? Talán nem is ez az élet? A könnyek sorra lepték el beesett arcomat. A cseppek gödröcskékről gödröcskékre gördültek.
- Annabell, Annabell figyelj rám! - fordította Brendon arcomat maga felé - Sokkal erősebb vagy mint amit most megmutatsz magadból. Én hiszek benned. Szeretlek! - lehelt egy apró csókot ajkaimra.
Ettől az apró gesztustól bizsergés futott végig rajtam és mintha egyszeriben erőt öntöttek volna belém. De az életet nem csak a fehér billentyűkkel játsszuk néha - néha egy fekete billentyűt is le kell ütni.
- Csak maradj velem - szorította meg a kezem és kisétált.
Az öröm csak egy pillanatig tartott. Vissza kellett zökkennem a valódi életbe, hiszen ez nem egy tömeggyártmányú sorozat. A lány beteg lesz, a fiú bevallja  hogy szereti és akkor minden jó lesz, boldogan élnek tovább. Nem! Újra vissza kellett esnem a kemény fapadlóra és sokadszorra megpróbálni felállni. Talán a sokadik próbálkozás után a sanyarú sorsú főszereplő boldog lehet egy új és szebb életbe. Talán így lesz.
A kórteremben halk zene szólalt meg. A lágy dallamok ellepték a terem minden zegét és zugát. Fel akartam állni és táncolni. Lábaimat bizonytalanul fedtem fel a takaró alól. Egymás után léptem egy újabb és újabb csempe kockára gyönyörű köröket leírva. A kórházi ruha finoman suhant utánam és tapadt csontos testemre. Abban a pillanatban gyönyörűnek éreztem magam és minden egyes lépéssel megmutattam magam a világnak. Megmutattam ki is vagyok igazából. Arcomon hatalmas mosoly terült el és hosszú idő óta most éreztem magam először boldognak és önfeledtnek. Sírtam, de nem a fájdalomtól vagy a meggyötörtségtől. A boldogságtól az önfeledt boldogságtól potyogtak a könnyek. Megálltam az ágyam szélénél, rátámaszkodtam és elhittem, hogy meggyógyulok. Elhittem, úgy mint még soha sem.

Chapter 12.

- Én... Én rákos vagyok.
A kórteremre ijesztő csend telepedett és még a lágy tavaszi hangok is beszűrődtek a zárt ablak mögül.
- Te csak viccelsz - gördült le egy könnycsepp Brendon tökéletes arcán.
Most először mutatta magát gyengének előttem. Tudtam, hogy megrázta a hír.
- Sajnos nem - sütöttem le tekintetem.
Mellkasomba fájdalom hasított és éreztem, hogy lassan elvesztem mindazt ami eddig életben tartott. Fizikailag rettentően gyengének érzem magam, de szellemileg, szellemileg akár egy hadsereget is letudnék győzni.
Keserű mosollyal az arcán sétált be a szobába az orvos.
- Kisasszony azt hiszem jó lenne ha most egy ideig otthon maradna és pihenne. A kórházban semmi keresni valója nincsen hiszen sajnos mi se tehetünk semmit a betegség ebben a fázisában. Amondó vagyok, hogy az otthoni, megszokott környezetben nagyobb az esélye annak, hogy meggyógyul.
- Ó szóval csak úgy kidobják Annabellt a kórházból? - csattant fel az eddig némán csupán az eseményeket figyelő Mary.
- Ne hagyd - szólaltam meg halkan.
Magabiztosan kiszálltam az ágyból, összepakoltam a cuccom és kiléptem a kórház ajtaján.

Reggel van, én pedig szokásos módon öltöztem fel, kaptam fel iskolatáskám és indultam az iskolába.
- Nem te itthon maradsz - állt meg előttem fiú barátom.
- Brendon - sóhajtottam - nem akarok burokban élni csak azért mert beteg vagyok. Szóval engedj el.
A suliban soha nem voltak barátaim, az érdekbarátságok azért mert volt pénzünk pedig totálisan hidegen hagytak. A tekintetek amelyekkel szembe találtam magam a tanterem ajtajában, megvetettséget szórtak felém. Nem igazán tudtam hova tenni, hiszen nem én tehetek erről az egészről. Én csak egy bábú voltam akit úgy rángattak ahogy akartak, még most is. Csak egy játékszer vagyok akit a bábmester kedve szerinte táncoltat a pár darab cérnaszálon.  Egyedül érzetem magam az egész nyomorult iskolában. A folyosón mindenki aki elment mellettem halkan kuncogott, de volt olyan is akit nem zavar, hogy letapossa az érzéseimet hangosan nevetett.

Lehajtott fejjel caplattam végig a szeles utcán. Nem értettem semmit.

- Gyere elviszlek valahova - állt meg mellettem egy fekete autó.

- Perverz 

Az autó ajtaja kicsapódott és egy ismerős személy szállt ki belőle.

- Hagyjon békén!! - csapkodtam.

- Még egy ilyen és meghalsz érted? - nézett szigorúan zöld szemeimbe. Erős szorításán engedett így gyorsan elrohanhattam. 

A házunk ajtaja előtt egy 30-as éveiben járható nő ácsorgott.

- Annabell!

- Jó napot - köszöntem megszeppenve.

- Tudom, hogy nem érted mi folyik itt, elég később megtudnod, hogy valójában ki is vagyok, egy a lényeg és csupán segíteni akarok rajtad. Gyere el erre a címre holnap és minden kérdésedre megkapod a választ. - nyomott kezembe egy piszkos, gyűrött fecnit és már el is viharzott.

Mégis ki lehetett ez? Lehet, hogy ez is csak egy félrevezetés és megint csapdába akar csalni valaki. minden esetre kíváncsi vagyok.

Másnap iskola után, kezemben a cetlivel kíváncsiságom a megadott címre vezetett. Egy hatalmas "kastély" magasodott fölém. Egy igazán tehetős nő lehet aki tegnap meglátogatott. Ráfeküdtem a kapu telefonra várva, hogy valaki bevezessen. 

- Szerbusz Annabell. Gyere csak beljebb- invitált be a házba mosolyogva a nő.

- Jó napot. Mégis mit akar tőlem - lett hangom kissé ideges, de a félelmet is tisztán lehetett hallani vékony, gyenge hangomban.

- Mindenre megkapod a választ - ismételte meg tegnap mondandóját és végig simította a karom.

Chapter 11.

Sziasztok, végre géphez jutottam így jön az új rész. Húsvét alkalmából ezen a hétvégén 2 rész lesz fenn. :))) További kellemes húsvéti ünnepeket :)
Dorcii

Remegő lábakkal indultam le a lépcsőn miközben Brendon kezében elszorítottam a vérkeringést. A lépcső alján egy sötét alak állt. Brendon lesietett a lépcsőn engem egyedül hagyva. Az alak felcaplatott a lépcsőn és mihelyt közelebb ért tisztán ráismertem az arcvonásaira. Miután megnyugodtam illedelmesen elköszöntem és álomra hajtottam a fejem.
Reggel a lágy napsugarak keltettek. Sietősen felöltöztem és halkan léptem ki a lassan tavasszá váló természetbe. Lassan eljön az idő, hogy a  hűvös hajnali idő felváltja egy gyenge, mégis annál inkább melegebb fénycsóva. Már egy jó ideje kinn lehettem mikor is Brendon behívott ebédelni. Gyorsan megettem a tányéromba levő ételt és rohantam fel a szobába. A szoba közepén álltam mikor egy hideg fuvallat csapott meg és a helység forogni kezdett velem. Elsötétült minden és újra a fény felé közeledtem. A halál újra csak megérintett s tovább haladt. Nem állt meg, csupán újra megkísértett. Megszületünk majd meghalunk. Újra szembe kell néznem a betegségemmel amit eddig titkoltam, de sajnos az idő halad én pedig egyre gyengébb leszek. Az utóbbi időben történt fejlemények hatására pedig csak még rosszabb lett az állapotom. Senki nem tudja mi is a bajom. Senkinek nem mondtam el. Aki pedig tudta az is meghalt. Egyszerű okom van rá: Félek! Ez a rettenetes betegség az idő előre haladtával mindig csak rosszabb lesz. Nem tehetek ellen semmit, az időt nem állíthatom meg.
Gépek között ébredtem.
- Doktor úr, mégis mi a baj? - szűrődött be a folyosóról Mary hangja.
- Könyörgöm mondja el. - szólalt meg gyötört hangon Brendon.
Óvatosan az ablak felé fordítottam a fejem, hogy lássam a reakciójukat.
- Elnézést, de ezt nem mondhatom meg a hölgy beleegyezése nélkül. - szólalt meg halkan az orvos.
Halkan nyílt ki az ajtó, a két személy egy- egy széket az ágyamhoz húzva érdeklődtek a hogylétem felől.
- Hogy vagy? - szorította meg Brendon élettelen kézfejemet.
- Megvagyok - mosolyodtam el halványan.
- Kérdezhetek valamit? - vált komollyá a hangja.
Bólintottam és ő folytatta.
- Mi? Miért? Vagyis mi a betegséged? - lett könnyes a szeme.
- Én, én ezt nem mondhatom el. Sajnálom, de hamarosan megtudod, ígérem - simítottam meg gyengéden az arcát.

Abban pillanatban olyan hazugnak és tehetetlennek éreztem magam. Mégsem mondhatom el neki, hogy egy halálos betegséggel állok szemben és talán már csak éveim, hónapjaim, heteim, napjaim esetleg perceim vannak hátra. Nem lennék képes elmondani, Marynek akivel kiskorunktól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. És végképp nem mondhatom el annak aki mindig mellettem állt bármi is legyen. Nem, nem lennék rá képes, annak mindezt elmondani akibe beleszerettem aki mindent jelent nekem. Fájna. Szeretem, és nem akarok neki is fájdalmat okozni.
Talán csak álom, hogy élek, talán csak egyszerűen ez a valóság és el kell tudni fogadni a feltételeket. De hisz milyen feltétel? Én nem kötöttem szerződést az ördöggel. Nem írattak alá velem születésemkor egy lapot, hogy jó akkor én most elfogadom a játékszabályokat.  Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Senki nem figyelmeztetett, hogy túl kell élnem.
Lassan, egyesével buggyantak ki a könnycseppek és nem tudtam ellenük tenni. Itt vagyok 17 évesen, szerelmesen egy betegséggel a nyakamban. Talán el kell fogadnom a tényt, hogy ezt írták nekem. Ez a forgató könyv jutott. Az életnek csak egy újabb drámai darab kellett egy új főszereplővel, új szöveggel és rendezővel. Csupán az a baj, hogy a rendező maga a halál.
- Elmondom - fordultam feléjük hirtelen.
Tágra nyílt szemekkel figyeltek.
- Én........

Kis hír!!

Halihó, nem új résszel jelentkezek. Ezen és a jövő héten biztos, hogy nem lesz rész. Bocsánat, de annyi tanulni valóm van, hogy egyszerűen mire a blogra kerül a sor gondolkozni se tudok. Ellenben húsvétra kaptok tőlem ajándékot, de pssszt az meglepi lesz!

Chapter 10.

Türütütütü új rész :DD A kövi részt 2-3 komi után hozom :)
Dorcii

Kapcsold ki a zenelejátszót és indítsd el a videót! :)

- Add ide a pénzt te büdös ribanc - szorított a falhoz a nyakamnál fogva.

- Nem tudok semmilyen pénzről - suttogtam miközben lassan élettelen testem próbáltam kiszabadítani fogásából. Elengedett én pedig ismét a földre zuhantam Mary mellé. A lány vállára hajtottam fejem. Egy újabb csodás életbe léptem. Halk zene szólt én pedig gyönyörű tüll ruhában, kecsesen mozogtam a finom dallamokra. Volt egy őrült álmom, volt egy gyönyörű életem, de mind odaveszett. Sírva riadtam fel még mindig a sötét szobába.
- Shhh, minden rendben lesz. Ne sírj - húzott magához Mary.
A vas ajtó újra kinyílt és a férfi aki előbb bántott újra felém lépett. Amennyire csak tudtam annyira kuporodtam össze. Összeszorított, könnyes szemekkel próbáltam magam egy régi dallal nyugtatni amit anya énekelt nekem.

Ösztönösen nyitottam ki a szemeimet. A férfi helyén egy ismerős nő állt. Ősz haja igényesen volt besütve, fekete nadrág kosztümje pedig tökéletesen illett csinos alakjára. Leguggolt elém és gúnyos vigyorra húzta száját.
- Kis szajha vagy. Nem bírsz ki itt semmit - nevetett arcomba - Képes vagy rá?
- Mire? - szólaltam meg elcsukló hangon.
- Bármire - sétált ki kísértetiesen a helységből.
Csendben gubbasztottam tovább a kicsiny ablak alatt Maryvel az oldalamon. Hirtelen hangos szirénázás ütötte meg a fülünket. Talán értünk jöttek. Az ajtó ismét kivágódott mire mi ösztönösen összehúztuk magunkat és becsuktuk a szemünket. Valaki szorosan ölelt át minket, még számunkra se derült kicsoda volt, de ahogy fejemet térdeimről felemeltem megláttam Brendont.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem párhuzamosan Maryvel miközben erősen szorítottuk magunkhoz barátunkat.
- Gyertek, majd mindent elmesélek, de most menjünk innen.
Felkapott minket a földről és szörnyű gyorsasággal kászálódtunk be az autóba.
- Mivan az oldaladdal? - fordultam felé ijedten.
- Semmi, csak horzsolt a golyó - mosolyodott el biztatóan.
Az autó leparkolt én pedig eszemet elvesztve rohantam be a biztonságot nyújtó házba. Mary hazament én pedig Brendonnal beszéltem ki az elmúlt nap eseményeit. Mindent elmeséltem neki miközben könnyeimmel küszködtem.
- Ne sírj Annabell, most már vége. Megvédelek. Itthon vagy. Itthon - ölelt át védelmezően.
Csak egy hálálkodó pillantást intéztem felé és mellkasába fúrtam a fejem, úgy sírtam tovább.
- Most el kell mennem, de nem sokára jövök - állt fel a kanapéról - az ajtót is bezárom.
- Jó - szűrtem ki ezt a rövidke szót fogaim közt.

Már egy jó ideje ültem a házban amikor egy hatalmas csattanást hallottam és a ház sötétségben borult. Hirtelen, ijedten görnyedtem össze és húztam fejemre a takarót. Az ajtó zárja kattant és nyikorgások közben kinyílt. Nem mertem kibújni a puha bunker alól. A fal nehéz lépteket vert vissza a folyosóról. A kísérteties hangok egyre jobban kezdtek hangosodni és közeledtek felém, majd hirtelen több lépés is hallatszott. Egy puffanás, egy mély, dörmögő kiáltás és valaki leemelte a takarót a fejemről. Félően tekintetem fel az alakra, ahogy megláttam arcát megnyugvás lett úrrá rajtam. Az alak lábánál egy fekete maszkos ember körvonalazódott. A megmentőm felhúzott és óvatosan megragadva karomat vonszolt fel a szobába. Az ajtót becsukta maga mögött és a falnak nyomott finoman. Arca egyre jobban közeledett az én arcom felé, én pedig egyre jobban próbáltam növelni köztünk a távolságot. Nem igazán tudtam beazonosítani mit is akart, de tettét egy hatalmas ricsaj félbe szakította.

Chapter 9.

Még mindig a dohos pincebörtönben ébredtem. Próbáltam összeszorítani a szemeimet és egy jobb világba képzelni magam, de ez az ötletem sajnos nem tudott megvalósulni. Egy ajtó csikorgás zavarta meg a szoba eddig hangtalan mivoltját. Ugyanaz a férfi lépett beljebb aki tegnap Brendont meglőtte. Úristen Brendon, vajon mi lehet vele? Ugye nem halt meg? Arcom rémültté vált amit a pasi is észre vett, így közelebb sétált hozzám. Határozottan ragadta meg arcomat két oldalról és öntött bele valami alkoholt és gyógyszert. Amint a cucc kifejtette hatását, a szoba és a férfi egyszerre kezdtek mozogni. Mivel álltam próbáltam valamiben megkapaszkodni, de egyensúlyom megingott így újra a földre kerültem. A szédülés helyét színes dolgok kezdték átvenni, a fekete fal zöldre, a férfi arca kékre változott. Kicsit úgy éreztem magam mintha éppen az "Alíz Csodaországban" forgatására csöppentem volna. Már csak a nyakkendőben ugráló nyulat vártam aki elvezet egy csodaszép országba, ahol mindenki boldog. De nem, csak nem akart jönni az a tetves nyúl, nem akart sehova vezetni. A szer hatására ingatag lettem és úgy éreztem bármelyik pillanatban üvölthetek, sírhatok vagy rám jöhet egy roham. A tudatra  hogy bezárva vagyok egy idegbeteg tömeggyilkossal aki csupán a hecc kedvéért rabol és öl meg embereket, pánik roham uralkodott el az egész testemen. Eszeveszetten próbáltam kiutat keresni abból a kicsi szobából, de a férfi ahogy kisétált a helységből úgy zárta kulcsra az ajtót maga mögött.
- Segítség! Segítsen valaki! - kiabáltam reménytelenül az utca felé, de pár patkányon és görényen kívül nem igen hallhatta meg senki a kiáltásomat. Zsebemben erős rezgést éreztem és rádöbbentem, hogy az a telefonom. Ezek a bolondok még nem is kutatták át a zsebeimet. Összekötözött kezeimmel amilyen gyorsan csak tudtam próbáltam kihalászni a hátsó zsebemből a készüléket. Ledobtam magam mögé és onnantól egyenes út vezetett a szabadság felé, képzeltem el, de sajnos mostanában semmi nem úgy történik ahogy én elképzelem. Pontosan rossz pillanatban rontott be az ajtón a férfi maga mögött vonszolva Maryt. Mellém dobta  akárcsak egy babát és sietősen távozott.
- Te mit keresel itt? - fordultam az ijedt lány felé.
- Csak sétáltam és utána pedig ez a férfi fogott és elhozott ide. Megkérdeztem hogy miért, de csak annyit mondott adjam oda a pénzt.
Pénzt? Nekem is pontosan ezt mondta. Agyam folyamatosan kattogott miközben  a sötét falakat fixíroztam. Pár kósza szó hirtelen csúszott ki a számon.
- Miért? Talán ők!
- Mi? Micsoda? Miről beszélsz Annabell? - fordult felém kérdőn Mary.
- Tudom miért hoztak minket ide - tisztult ki tekintetem - Apám cége, ők ott dolgoztak. Nos miután apám meghalt a cég gondolom csődbe ment, így ők a pénzüket akarják.
- És mi mégis, hogy jövünk mi a képbe?
- Pontosan, jó kérdés. Úgy jövünk a képbe, hogy a családomból én maradtam egyedül életbe ezért bennem látják a pénzt. Te pedig csak egy eszköz vagy számukra, hogy így bírjanak rá arra, hogy adjam meg nekik amit kérnek.
De mégis, hogy adjam meg nekik amit kérnek? Nincs pénzem, házam, családom. Semmim nincs amit nekik adhatnék. Szörnyű, hogy ebben a világban minden ember csak a pénzért öl meg másokat. Borzasztó, bárcsak olyan világ lenne ahol nem csak a pénz számít vagy az, hogy kinek mi adatott. Nem igazán tudom mitévő legyek most. Azt hiszem egy darabig még tűrnünk kell a fájdalmat és a bezártságot.

Chapter 8.

Komikat légyszi, ha nem lesz 1-2 komi (bár örülnék, ha több lenne) nem hozom a következő részt.:)
Dorcii

Eljött a temetés napja. Két száll rózsával a kezembe ballagtam a ravatalozóhoz és ültem le a két nyitott koporsó melletti székre. Bal oldalról Mary, jobb oldalról Brendon fogott közre és egyre csak vigasztaltak. Kezeiket leráztam magamról és koporsókhoz sétáltam. Hangosan nem, csupán magamban elmélkedtem.

- Búcsút kell vennem ma tőletek bármennyire is fáj. Ti voltatok az egyetlenek kik rejtve rejtettétek mérgeit, keserveit megtört szívemnek. Elvesztettelek titeket. Csak eltévedtem, egyedül járom majd ezután az erdőt, hol már csak egy végtelen dallam lebeg. Szívem remeg és nem bírom feldolgozni a történteket. 

Lassan, keservesen sétáltam a tömeg elején akik utolsó útjukra kísérték a szüleimet. Szipogva álltam meg már a földbe mélyesztett fakoporsók mellett és egy - egy fehér rózsát dobtam rájuk. Összetörve, barátaim társaságában hagytam el a temetőt. Beszálltam Brendonék kocsijába és hozzájuk indultam. Hozzájuk költözök. Egyedül nem bírnék élni, biztos vagyok benne, hogy újabb öngyilkosságra folyamodnék. 

- Gyere, aludj egy kicsit - invitált be az új szobámba Brendon anyukája.

- Köszönöm - küszködtem egy mosolyt az arcomra. 

Óvatosan becsúsztam a frissen mosott takaró alá és lassan elszenderettem. Körülöttem minden fekete volt. Az emberek bőre, a csontok, a föld, a könny. Valaki riadtan kezdett nekem kiabálni.

- Annabelle, jól vagy?

Sikítva ültem fel az ágyon. Csak egy álom volt. Lihegtem és izzadtam, még próbáltam gondoltaimat sorba rendezni és megnyugodni. 

- Jól vagy? - kérdezte meg újra a mellettem guggoló fiú.

- Igen, persze - bólogattam.

- Gyere, menjünk el sétálni. Beszélgessünk.

Egymás mellett indultunk meg a hosszú útnak. Sokat beszélgettünk, a múltról és arról, hogy most már minden rendben lesz. Hirtelen Brendonnal szembe fordultam és gondolkodás nélkül öntöttem ki neki a lelkem.

- Az apám vert - gördült le egy könnycsepp az arccsontomon.

Nem válaszolt, csak magához húzott.

- Tudtam, de hidd el ilyen többet nem lesz. Mi mindig melletted leszünk - suttogta a fülembe.

Pár utcányit sétálhattunk még, amikor úgy döntöttünk, hogy haza felé vesszük az irányt. Két lépést tettem amikor valaki kilépett az egyik társasház mellől és egy hatalmas, fekete furgon felé kezdett vonszolni. Brendon próbálta megállítani, de a férfi egy golyót lőtt az oldalába. Az elrablóm egy nedves kendőt szorított a számhoz amitől elájultam. Egy dohos pincében nyitottam ki fáradtan a szemeimet. 

- Add vissza a pénzt - tartott felém egy pisztolyt, miután észrevette, hogy felkeltem.
Nem tudtam milyen pénzről van szó. 

- Nem tudom miről beszél.

- Jól tudod te azt - vetett rám egy sunyi vigyort. 

- A barátaim úgy is megtalálnak.
Kijelentésemre mély nevetés töltötte be a pince minden egyes apró zugát, amik fülembe jutva hatalmas ricsajt keltettek.
- Majdcsak rájössz - állt fel a székről és sétált volna ki, de hirtelen megfordult és egy kést felém dobott mintha csak egy dárctáblára célozna.
Szerencsére a kés pályát tévesztett, így csupán a mellettem lévő matracba fúródott.
A lelkem olyan üres és kihalt volt akár a pince amiben raboskodtam. Egy kis rácson csupán egy apró fénysugár szűrődött be. Búsan világított egymaga a bűvös fény, ő látta még valamikor a boldogságot ebben a házban, de most csak árván pislákol a fény mely életben tart. Mind meghal ki ide betér, senki nem ússza meg ha ide betekint. Ez csupán egy fekete ország itt nincs boldogság, se szabadulás, itt a halál és a félelem maradt...

Chapter 7.

Miután a kórházból visszakerültem az órák napról napra lassabban teltek. Nem tudtam mit kezdeni magammal, vagy vertek vagy megerőszakoltak. Heves emlék kép jutott eszembe arról az estéről. Éppen az utcán sétáltam csendes magányomban amikor egy fekete autó kezdett követni. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Aztán egyszer csak a kocsi bevágott elém és egy 30 év körüli férfi pattant ki belőle.
- Kislány, ugye tudod, hogy ilyenkor már nem kéne egyedül sétálnod itt az erdő szélén - kezdte el karomat simogatni.
Kezemet próbáltam elhúzni, de a pasas megfogta és nem engedte szabadulni. Vetkőztetni kezdett miközben az erdő közepe felé kezdett vonszolni. Próbáltam kiabálni, de egy hang se jött ki a torkomon. Mikor már kellőképpen eljátszadozott velem, hevesen kezdte vállaimat rángatni.
- Add ide a pénzed - szólt rám idegesen.
- Nincs pénzem - néztem rá könnyes szemekkel.
Erre csak egy jól irányzott pofonnal válaszolt és előkapott egy kést a farzsebéből.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok - nem hitte el és a kést a combomba vágta amitől lábamba erős fájdalom nyílalt, majd a férfi gyorsan elhagyva a helyszínt hátra hagyott.
Lábamat a földön húzva vonszoltam magam el az út széléhez hátha valaki így észre vesz. Könnyes szemekkel, szakadt ruhába, vérző lábbal, üvöltve ültem az út szélén várva a segítségre.
- Annabell jól vagy? - rántott ki a meggyötört emlékekből anya.
- Persze - hajtottam le a fejem.
- Gyere. Indulunk haza.
Nyűglődve cipeltem le nehéz csomagjaimat az autóba és pakoltam be azokat a csomagtartóba.

Az út mint ide felé most is hosszúnak bizonyult. Talán az út felénél járhattunk amikor anyuék veszekedni kezdtek. Apa oldalra hajtotta a fejét és kezeit elemelte a kormányról, amikor az autó kisodródott és átment a másik sávba. Csupán az erős fényre emlékszem ami dudálva közeledett felénk, majd a kocsi egyik oldaláról a másikra borult. A fény helyét ismét a homály vette át. Már gépek között nyitottam ki a szemem és tekintettem körbe a kórházi szobába. Úgy látszik már csak a kórház maradt nekem otthonomnak. Egy kedves, szőke nő sétált oda hozzám, igazította meg a párnám és fordult felém.
- Neve? - szólalt meg csilingelő hangon.
- Annabell. Annabell Sunday - válaszoltam neki elgyengülő hangon - Hol vannak a szüleim?
Kérdésemre nem válaszolt, csak bátorítóan rám mosolygott és kisétált a szobából. Helyét egy öregebb kerek szemüveges orvos vette át.
- Jó estét kisasszony. Mondja hogy tetszik lenni? - csúsztatta szemüvegét orrára.
- Jól. A szüleim hol vannak?
Az orvos keserű arccal nézett szemeimbe.
- Sajnálom, de a szülei az ütközés során életüket vesztették. Nem tudtuk őket már megmenteni.
Éreztem ahogy a könnyek sorra lepik el az arcom minden egyes szegletét, a doktor próbált megölelni, de én nem engedtem és ellöktem magamtól. Fogok e még valaha nevetni? Lesz e aki megvigasztal? Aki újból olyan gyengéden ölel át mint anyám? Földön futó lettem, semmim sincs már. Árvaházba kerülök és lehet, hogy valami pszichopata embert jelölnek ki gyámomnak. Nem tudtam abban hagyni a sírást. Halk kopogás ütötte meg a fülem, majd egy ismerős személy dugta be fejét az ajtón.
- Hogy vagy? - ült le mellém az ágyra.
Nem válaszoltam, csak fejemet mellkasába fúrtam és úgy sírtam tovább.
- Nyugalom. - simogatta Brendon a hátam. Brendon, Mary mellett a másik legjobb barátom, de ő nem tudott arról, hogy az apám mit művelt velem.
- Tudom, hogy korai még, de jobb ha szólok - nézett smaragd zöld szemeivel az enyémbe - Anya azt mondta hozzánk költözhetsz, bármeddig amíg szükséges.
- Köszönöm - öleltem meg - Talán jobb így. Így hogy apa meghalt - suttogtam fülébe.
- Miért?
- Brendon, mindannyiunknak vannak titkai, majd egyszer te is megtudod az enyémet - vált sejtelmessé a hangom.
Ő csak bólintott egyet és egy köszönés kíséretében eltűnt az ajtó mögött...

Pár napig még a kórházban tartottak megfigyelésre. Az éjszakáimban rémálmok kisértettek, hánykolódtam és sírtam álmomban. Nem bírom feldolgozni azt, hogy elveszettem őket örökre. Lepergett a homok óra és a szüleim örökre lecsukták szemeiket és én úgy váltam el tőlük, hogy még el sem búcsúzhattam... Hol van az én boldog befejezésem? Hol van a sok megérdemelt boldog percem? Hol van a gyerekkorom? Hol van a szerelmem? Remélem, hogy mind ez csak várat magára és nem eltűnt az élet fiókjában...

Chapter 6.

Sziasztok itt az új rész. A következő rész 2-3 komi után hozom :)
Ui.: köszönöm az előző részeknél a sok kedves véleményt :)
Dorcii



Az emberek különböznek amit az egyik megtesz azt a másik nem. De van olyan ember akit kényszerítenek arra, hogy megtegye azt amit soha nem akart. A szüleim két hete haza jöttek. Anya még nekem se mondta el hol voltak, de ma eljött az utazás ideje és nekem menni kell.
- Beszállás - kiabált anya
- Megyek- cipeltem le a tölgyfa lépcsőn nehéz csomagjaimat. Beültem a hátsóülésre ahol alig volt helyem és a kocsi motorja fel is búgott jelezve azt, egy nehéz és hosszadalmas út elé nézünk. Mikor régebben utaztunk be nem állt a szám, de most. Most más volt, csöndesen bámultam magam elé és vártam, hogy oda érjünk. Nem igazán figyeltem az órát csupán arra eszméltem fel, hogy az autó leparkol egy takaros kis ház előtt. Kipakoltam a kocsiból és a szobám felé siettem.
- Kopp, kopp. Szia. - lépett be anyu
- Szia - mosolyogtam rá.
- Menj el egy kicsit barátkozni. - simogatta meg hátam bátorítóan.
Kiléptem az üdülőpark hatalmas szabad területére és egy kedvesnek látszó lányhoz sétáltam.
- Szia - léptem elé.
- Szia - nézett rám hatalmas mogyoró barna szemeivel.
Pár percig csöndesen álltunk. Én egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom azon töprengve hogyan is barátkozhatnék meg vele.
- Az a te apukád? - mutatott a hangosan éneklő, részeg alakra aki valóban az apám volt.
- Igen - szegeztem tekintetem a cipőm orrára és kezdtem el fixírozni mintha valami érdekes lenne rajta.
Arca egy fintort vetett majd egy "kösz inkább ne beszéljünk"- el elrohant.
Tőlem mindenki elfut, idegennek, megvetettnek hívnak. Úgy érzem senki sem szerethet engem hisz olyan mostoha életem van. Magányosnak, elhagyatottnak születtem. Ez a sors. Csupán egy baráttalan, bolondnak hívnak a hátam mögött, ha megismerik az apám. Nincs szem mely szemembe nézve meglátná a lelkemben a valódi értékeket. Szív mely szívembe látna és átérezné fájdalmam. El kell fogadnom a feltételeket. "Játszd a szabályokat így éld az életed". Szólt apám szájából az utasítás.
Búskomoran ballagtam vissza a házba. Az ajtó kilincsét finoman lenyomtam úgy nyitottam be a hófehér falakkal körbe vett házba. Amint beléptem az ajtón apám rosszalló tekintete vetett rám egy elkallódott pillantást.
- Megint hol voltál?
- Barátkozni.
Hangos kacajban tört ki.
- Veled mégis ki barátkozik? Rusnya, tudatlan cafka vagy.

- De a te lányod. Nem tűröm, hogy ezt tedd velem és anyával - fakadtam ki. Őszinte megnyilvánulásomra nyakamat megragadta és felemelt. Törékeny életem az ő tettétől függött.  Anya csak mellettünk állva zokogott. Ahányszor levegőt vettem, szorítása erősebbé és fájdalmasabbá vált. Nem tudtam mit tenni, csak egy ócska játékszer voltam kezei közt. Úgy éreztem eljött a vég. Környezetem egyre jobban kezdett halványodni. Amikor már lenyugodott, a földre dobott mint valami használt rongyot. Összekuporodva feküdtem a földön várva, hátha valaki segít. Anya szaladt oda hozzá és ölelt át. Lassan visszanyertem eredeti színemet és légzésem is kezdett normalizálódni. Megfontolt lépésekkel sétáltam a konyhába és kezdtem keresni a depresszió elleni gyógyszerem. Túl akartam magam adagolni, hogy ne kínok között kelljen meg halnom hanem csak gyorsan, egyik pillanatról a másikra. Nem ez volt az első kísérletem az öngyilkosságra az  utóbbi időben több mint tízszer kisértettem meg a sorsot. Az iskolába azt hiszik, hogy csupán a figyelemre vágyom azért csinálom. Nem, nem azért csinálom, csak véget akarok vetni mindennek. Számba kaptam egy maroknyi gyógyszert miközben a végrendeletemet írtam. Minden egyes betűt megfontoltan karcoltam a papír részecskéi közé a fekete színű tollal. Pontosan hajtottam össze a lapot és a tollat keresztbe helyeztem a tetejére. Éppen, hogy lenyeltem volna, valaki ijedten kiáltott rám aminek következtében az ellenkezője történt mint amit az illető elérni akart. A maroknyi gyógyszer elzárta a levegő útját emiatt hangos köhögésbe törtem ki, hogy az akadályt valahogy megpróbáljam elhárítani, hogy a légcsövembe kerüljön. A tett amit akartam sikerült, a gyógyszer már a gyomrom felé haladt. Pár perc elteltével minden elsötétült és már csak a közelgő fényt láttam. Végül csak néhány beszédfoszlányt hallottam csak valami kórházról és segítségről...

Chapter 5.

Miközben a tévét bámultam a telefonom zökkentett ki a tevékenységből. Üzenetem érkezett, gondolkodás nélkül nyitottam meg az ismeretlen számról kapott sms-t.

"Boldog szülinapot csajszi :)<3

                            Mary xoxo"

Legalább egy valaki volt aki gondolt rám. Mary, a legjobb barátnőm. Csupán ő tud az apámról. Ő volt az egyetlen, aki miután kék-lila foltokkal meglátott, nem fordult el tőlem. Ezért mindennap hálát adok, hogy legalább egy valakit mellém rendelt a sor, hogy vigyázzon rám. Minden léptem után hagyva a kövön egy zsíros lábnyomot, lépkedtem le egyesével a lépcső fokokon, hogy elérjem a konyhát. A tűzhelyen csupán egy csokis muffin árválkodott, mellette egy borítékkal. Lassan nyitottam ki a borítékot miközben szemeimet résnyire húztam össze. Óvatosan húztam ki egy szép fekete lapot amelyen aranyszegély futott körbe. A lapra fehér ceruzával firkált le valaki valamit.

"Drága Annabell!
Mire ezt a levelet olvasod, én már távol leszek. Távolabb tőled, mint azt képzelnéd. Bob, az apád elrabolt. Nem tudom hova visz, de azt mondta még a tavaszi szünet előtt hazatérünk. Ha most pár kósza könnycseppet hullatsz el, jegyezd meg. Nem kell sírnod. Nem szabad sírnod. Erős vagyok és te is az vagy hiszen az én vérem folyik benned. Te mindig az én kislányom leszel, aki lassan lassan felcseperedett és egy igazi nő lett belőle. Büszke vagyok rád. Ha esetleg nem térnék apáddal együtt haza. Az utolsó emléked rólam egy mosoly legyen. 

Boldog születésnapot kicsi Annabell! Szeretettelek, szeretlek és mindig is szeretni foglak. 

Ölel szerető édesanyád."

Miközben a levelet olvastam a könnyeim már teljesen szétáztatták a papírt. Újból sírtam. Tudtam, hogy erősnek kell maradnom, de nem tudtam. Megfontolt lépésekkel a tükörhöz sétáltam és vörös, feldagadt szemeimmel néztem bele. Az önarcképem nem olyan volt mint amire emlékeztem, az tükörből csupán egy meggyötört, kétségekkel teli lány pillantott vissza. Nem az aki régen vicces és életvidám volt. Másra emlékeztem. Megnyugvás képen a zongorához sétáltam, s egy ismerős dallamot kezdtem el a zongora billentyűin leütni. A zene hangjára a lelkem táncra kélt az álmaimmal és egy csodálatos angol keringőt jártak el csupán ketten a sötét űrben. A dallam magával ragadott és nem tudtam megálljt parancsolni az eszemnek. A billentyűket sorban ütöttem le egymás után újra és újra egy csodás akkordot játszva. Egyszer csak ujjperceim megálltak a játékban, és mintha valaki irányítana, úgy álltam fel a gyönyörű hangszer mellől. A gondolatok, horzsolásokat hagyva az elmémben cikáztak oda és vissza. Szörnyű fejfájás hasított az fejembe amitől összerogytam és nem bírtam tisztán gondolkodni. Miért hagytak itt? Miért nem foglalkoznak velem? Mi történik velem? Szülinap? Jelentek meg előttem sorra a kérdések. Talán jobb ha itt és most végett vetek az életemnek. Lassan kúsztam a konyhába, hogy egy kést szerezzek. Fájdalmak közt kotortam a fiók lomjai között, majd hirtelen kezeimbe akadt egy kés melyen nem az én vérem lesz az első. A késen sötétvörös vércseppek hatoltak a tekintetembe.  Nem én lennék az első aki megakarta ölni magát? A gondolatot elhessegettem, majd mint sem törődve a foltokkal magam elé tartottam a halálos fegyvert. A kés gyorsan közelített felém miközben azon gondolkodtam jobb ha én ölöm meg magam mintha ő tenné ezt velem.

- Felejtsd el a múltat. Boldog 18. szülinapot Annabell - suttogtam magam elé.

Mikor az eszköz már majdnem belém fúródott, megtántorodtam és megállítottam. Nem bírtam megtenni, nem volt elég lelkierőm ehhez a szörnyű tetthez. Nem vagyok olyan mint az apám és soha nem is akarok olyan lenni...

Chapter 4.

Dudálás hangja ébresztett fel édes álmaimból. Lassan nyitottam ki szemeimet. Egy rendőr autó parkolt le előttünk  majd egy ismerős személy közeledett a kocsi ablaka felé. Az ajtó az anyósülés felőli oldalon kicsapódott. Arcom ijedté vált és amennyire csak tudtam, próbáltam hátrébb húzódni, de a kicsiny hely miatt pár centinél nem kerültem messzebb tőle. Ő csak közeledett én pedig már csak azt vettem észre, hogy teljes testemmel a kormánynak feszülök és minél jobban próbálok messzebb kerülni tőle. Nem sikerült. Apa elkapta a karom és kirángatott engem és anyát a kocsiból majd a rendőrautó felé kezdett cibálni minket. Azt hittem megmenekültem, hogy vége a szenvedéseim sorozatának. De újra csalódnom kellett. Megszokhattam volna már azt, hogy ahányszor menekülni próbálok, ő riasztja a rendőrséget akik valahogyan mindig megtalálnak és visszavisznek a kínzómhoz. Anélkül, hogy tudnának róla mit művel velem és anyával. Apa szorosan ölelt magához minket miközben valami olyasmit motyogott, hogy már azt hitte meghaltunk és, hogy szeret. Persze, újra a régi szöveg, de a megpróbáltatásoknak messze nincs vége. Az ablakon át figyeltem a távolodó kocsinkat. A biztos helyet, ahol eltölthettem az oly régen várt édes álmom. Álmaimban hercegnő voltam, boldogan éltem és az országomban a szomorúságot még hírből sem ismerték, mindenki boldog volt. Talán egyszer minden jóra fordul, egyszer talán az álmom is valóra válik. Egyszer egy színpadon fogok állni és valóra váltom az álmom. Híres balerina leszek. Mindenki csodálni fogja ahogy kecsesen táncolok a színpadon. 

Az ülésen ülve térdeimre hajtottam a fejem és zokogtam. Az elmúlt időben annyit sírtam, hogy csodálom, hogy vannak még könnyeim. Azt hiszem az emberiség összes szomorúsága az lelkembe lett összegyűjtve. Ahogy ültem és zokogtam, még mindig nem tudtam elképzelni miért ilyen az életem. 

- Szálljatok ki - szólt.

Szorosan a háta mögött léptem be a ház ajtaján. Mindig azt szokták mondani minden hol jó, de legjobb otthon. Nem tudom ezek az emberek hol élnek, de biztos vagyok benne, ha a mi házunkba lépnének, soha nem neveznék ezt a börtönt otthonnak. Amint belép valaki az ajtón megcsapja a gyötörtség, fájdalom, szomorúság egyvelege. Nyugodtan kiírhatnánk a bejárati ajtóra: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, mert ez csupán a fájdalom háza". De mégsem veszi fel senki a tollat az asztalról és firkálja eme pár szót egy szakadt papírra. Senkinek nincs bátorsága. Ebben a világban senkinek nincs bátorsága megmenteni a másikat. Itt csupán a kínok maradtak meg mindenki számára. A kínok melyeket magadban tartasz és senkinek nem mondasz el. A kínok melyek szépen lassan felemésztenek belülről. A kínok amelyek a legboldogabb lelkében is egy kis dobozba vannak elzárva. Az emberek reggelente csak felkelnek felveszik magukra a szokásos műmosolyt majd úgy vágnak bele egy új, fájdalmasabb napba anélkül, hogy végig gondolnák mit is kaptak. Sírok minden egyes nap, de boldog vagyok, mert egy hatalmas ajándékot kaptam Istentől. Egy ajándékot melyet sokan csupán egy életnek neveznek. Az élet nem fogalom az élet ajándék, ha nem is foghatjuk meg és vehetjük magunkra. 

Gondolataimból egy heves ütés szakított ki.

- Hozz sört - nyomott apám kezembe, némi pénzt. Mielőtt újabb pofon csattana arcomon, felkaptam a cipőm és elsiettem.

A nappaliba már 2 doboz sörrel léptem be.

-Tessék - nyújtottam át neki az alkoholt.

Fejével biccentett egyet azt jelezve mehetek. Lassan úgy érzem magam mellette mint egy báb. Akit csupán pár szál madzagon mozgat a művész. 

Szobám ajtaját becsukva magam mögött, sétáltam az ablakhoz és nyitottam ki azt. Tárva nyitva hagyva az ablakot álltam meg előtte, szabadon engedve azt, hogy a friss levegő és a napsugarak kitisztítsák a fájdalommal teli lelkem. Miután már jobban éreztem magam, az ablakot nyitva hagyva néztem körbe szobám falain ahol régi képek sorakoztak egymás mellett. Az egyik képen különösen megakadt a tekintetem. Odasétáltam és leemeltem a falról. A képen egy kislány boldogan puszilja meg édesapját. A kislány én voltam. Az emlék láttán egy kosza könnycsepp hullott a fényképre amely szépen, lassan gördült végig egészen addig amíg akadályba nem talált a keretben. Óvatosan visszahelyeztem a képet a falra, majd leheveredtem a kanapén és elmélyedtem a gondolataimban.

Chapter 3.

Mielőtt bele kezdenétek elolvasni a fejezetet indítsátok el ezt a zenét. :)

Reggel valaki egy lágy puszit nyomott a fejemre, amitől kipattantak a szemeim.
- Jó reggelt Annabell - mosolygott rám kedvesen anya.
- Jó- jó reggelt - nyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat, hatalmas ágyamon.
- Hogy aludtál?
- Jól - adtam kérdésére egy tömör választ.
Arca hirtelen eltorzult és ijedten meredt fedetlen karomra.
- Ki tette ezt veled?
Kezemen tisztán kivehető volt ahogyan tegnap apa megszorította. Nem válaszoltam, csak határozottan megráztam a fejem és kibújtam a védelmező takaró alól. Lépteimet fürgére szedve siettem a fürdőszobába, anyu kérdései elől.
- Annabell Sunday kérdeztem valamit. Válaszolj! - állt meg velem szembe.
- Se-se-senki. Elestem - próbáltam gondolataimat összeszedni és hazudni valamit.
- Jól van - vetett rám egy olyan "úgy is tudom, hogy átversz" pillantást, majd besétált a szobába.
Pár órával később hangos sikításra lettem figyelmes. A hang irányába kezdtem futni. Feltéptem az ajtót, amely a rettenetes hangokat volt hivatott elzárni a világ elől.
- Annabell, tudom már ki tette veled - próbálta fuldokló hangon közölni velem a titkot amit eddig nem tudott.
Apa satuban tartotta anyát. Méretes kezeivel a nyakánál fogva nyomta a falhoz, miközben másik kezével csuklóit tartotta, nehogy azok véletlenül is kiszabaduljanak. Csak egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Minden erőmet összeszedve, szembe szálltam azzal aki eddig megkeserítette az életem. Felé futottam és ameddig úgy véltem ittas állapota miatt igen instabil állapotban van, kezeit lefeszegettem anyuról. Már ketten futottunk a hatalmas házban, ami akkor labirintusnak tűnt. Hosszas futás után leértünk a garázsba és gondolkodás nélkül vetettük be magunkat az autóba. Nem tudtuk merre tartunk, csak mentünk. Mentünk el, el a rémtől. Hirtelen anya megállította a kocsit az út szélén és felém fordult.
- Miért nem mondtad el? - nézett rám csalódottan.

- Nem tudom. Azt hiszem csak nem akartam csalódást okozni - motyogtam alig hallhatóan.
- Mégis miért okoztál volna azzal csalódást, ha elmondod, hogy amíg én nem vagyok itthon ő iszik és ver téged?!
Könnyes szemekkel bámultam ki a kocsi hatalmas ablakain. Egyik pillanatról a másikra egy sötét alak jelent meg a jármű előtt és közeledett felénk. Csupán egy pillanatra csuktam össze szorosan a szemeimet, de mire kinyitottam az alak már nem volt ott. Kérdő tekintettel pillantottam hol az útra hol a még mellettem ülő édesanyámra. Csupán egy szemfényvesztés volt. Nem volt igaz amit láttam. Bárcsak az se lenne igaz amit most átélek. Bárcsak újra szüntelen lenne a családom és az én boldogságom. Bárcsak ne történne semmi baj. Bárcsak ne lenne az apám kegyetlen és alkoholista. Ez a sok  kérdőjel bárcsak eltűnne. Nem akarok egy  hazugságokban gazdag világban élni. Én csupán egy normális életre vágyok. Egy normális életre, szerető  szülőkre, igaz barátokra. Még mindig az útszélén ültünk és vártunk. Vártunk arra hátha jön valaki és segít rajtunk. De mégis mit várhatnánk? Senki nem hinne nekünk. Csak neki hinnének. Újra eljátszaná a szerető férjet és családapát, hogy újra megússzon egy piszkos, csúnya ügyet. Mindig is túlságosan féltette a hírnevét. Nem tett volna jót neki, ha kiderül, hogy veri a családját. De ez egy család? A válasz egy határozott nem. A sok fiatal azt hangoztatja: "az élet kemény, itt túlélni kell". Nem tudhatják, nincsenek abban a helyzetben amiben én. Gazdag vagyok, mindenem megvan amit csak kiejtek a számon. Ez nekem nem kell. Inkább élek egy porfészekben mint sem egy kastélyban, csak boldog életem lenne. Ez az ára annak, hogy pénzünk van? Akkor köszönöm, de ebből a szelet süteményből nem kérek. Egyáltalán létezik boldog élet? Valahol a világban? Ebben a világban? Létezik megnyugvás anélkül, hogy előtte valaki megütött? Létezik, de nem nekem. Nekem csak a rémálmok, borzasztó apa és az álomba sírás maradt. Kiürítettem a táskát amiben a boldog perceim voltak becsomagolva. Kiüríteni? A boldog perceket nem lehet, inkább eltörték az összeset. Miért nem írták rá a csomagra mikor szállították, hogy Vigyáz rá! Törékeny, boldogságot tartalmaz. Soha nem kapok választ a kérdéseimre, soha nem lesz meg az ami másoknak megvan. Őszinte mosoly. Fáj, fáj mindaz ami idáig vezetett, hogy egy út szélén ülök és valami szomorú zenét hallgatok miközben a könnyeim egyre csak hullanak a kocsi vadonatúj kárpitjára. Legszívesebben kiállnék az útközepére és üvöltenék torkom szakadtából. De senki nem segítene és nem is fog. Ez nem egy tündérmese ahol Hamupipőke rátalál a szőke hercegre és boldogan élnek míg meg nem halnak. Nem, ez nem az a mese. Ez egy másik könyv amit valaki levett a polcról és valahol kinyitotta. Bárcsak másik könyv lenne a mienk. Bárcsak másik történetet élnénk át napról napra. Bárcsak...

Chapter 2.

Új fejezet. Beállítottam, hogy bárki komizhasson. Most már semmi nem áll utatokban, hogy megosszátok véleményeteket velem. :)
Dorcii

Reggel hangos puffanásokra ébredtem. Remegő lábaimmal sétáltam át a folyóson megkeresni az ijesztő hangok forrását. Minél közelebb értem apám szobájához annál jobban erősödtek az éles durranások. Halkan, résnyire nyitottam a fehér ajtót, hogy éppen csak meglessem milyen titkot rejteget a zárt ajtó. Apa a szoba közepén feküdt, körülötte üres piás üvegek feküdtek, kezét a plafon felé irányította, majd a kezében lévő pisztoly ravaszát meghúzta. Újabb puffanás hasított a levegőbe. Újra töltött és lőtt, csak folytatta és folytatta minden egyes lövéssel új golyót mélyesztve a plafon eddig sima felületébe. Megrémülve néztem az emberre aki kiskoromban babázott velem az akkor még rózsaszín gyerek szobában. Megijesztett a helyzet. Nem tudtam mi tévő legyek. Egy pillanat alatt gondoltam át mindazt amit abban a helyzetben tehetnék.

Fejét hirtelen az ajtó irányába kapta. Annak az ajtónak az irányába ahol én álltam. A hirtelen megtett mozdulattól összerezzentem, lábaim nem mozdultak. Ő csak egy gúnyos pillantást vetett rám majd felém irányította a még megtöltött fegyvert.
- Nem fog fájni - nevetett tovább miközben lassan felállt és elém sétált.

Úgy egy méter lehetett apám és köztem. Nem tétovázott, meghúzta a ravaszt. Mintha egy rossz krimi filmbe csöppentem volna. A lövedék lassítva közeledett felém. Egész eddigi életem lepörgött előttem.
Mintha valaki megragadott volna, a földre zuhantam ezáltal szabad utat engedve a golyónak ami az ajtóba fúródott. Újult erőre kapva rohantam át a folyosón a ház legeldugottabb zugát keresve. Zihálva estem be az egyik nyitott ajtó mögé. Gondolkodás nélkül zártam kulcsra és húztam be az ajtó kis üvegén logó függönyt, hogy még véletlenül se jusson fény a kicsiny szobába.

Miután szívverésem normalizálódott, félénken tekintettem körbe a dohos, régi szobába. Régi babák és kisgyerek ruhák feküdtek a padlón elszórva. Rég jártam már itt. A falakon már csupán sejteni lehetett milyen színe is volt eredetileg. Feltápászkodtam a földről és az egyik poros polchoz léptem. Egy kis szőke porcelán baba pillantott rám vissza óriási, kék szemeivel. Finoman megfogtam és leemeltem a polcról. Olyan ismerősnek tűnt, de sehogy sem jöttem rá honnan. Pár pillanat múlva egy rövid emlékfoszlány jutott eszembe.
- Szóval innen volt ismerős - sóhajtottam.
A babát anyukámtól kaptam mikor 6 éves voltam, Franciaországba utazott üzleti útra és még a repülőtéren megígérte, hogy nem jön haza üres kézzel. Ő betartotta az ígéretét nem úgy mint a férje.

Dörömbölésre kaptam fel a fejem. Hátrálni kezdtem. Az ajtó egyre jobban mozgott, majd hirtelen egy nagy durranás és kidőlt a  helyéről. Régebben már tapasztaltam mekkora ereje van, de még álmomban sem hittem volna, hogy egy ajtót kidönt a helyéről. Fújtatva közeledett felém.
- Azt hiszed elmenekülhetsz? - állt meg egy centire az arcomtól. Rettenetes pia szagot árasztott. A szag miatt fejemet próbáltam elhúzni, de hatalmas kezeivel megragadta az arcom és maga felé fordított. Tekintetem még mindig lesütöttem, nem akartam a szemébe nézni, ezt ő is tapasztalta. Szorítása erősebb lett, arcom pedig egyre jobban égett erős kezei alatt. Felém magasodott, úgy emelte tenyerét felfelé és egy hatalmas csapást mért rám, majd egy újabbat és újabbat. Szemem egyre csak könnyel telt meg. De nem sírtam. Tudtam ha sírni kezdek, kimutatom, hogy fáj mire ő majd erősebben fog verni.

Másik kezével a karomhoz kapott mikor próbáltam az ablak felé nyúlni.
-  Engedj el. Ez fáj - szűrtem ki egyre a szavakat fogaim közt.
Fogásán enyhített így újra vér kezdett áramolni a karomba. Lentről ajtócsapódás hallatszott fel és egy kiabálás.
- Megjöttem - ez a hang, olyan ismerős. Anya. Anya hazajött.
Próbáltam sikítani, de befogta a számat. Nem hittem el, hogy a tulajdon apám ezt műveli velem. Lépések zaja szűrődött be a szobába ezért elengedett, és mintha mi sem történt volna kisétált a szobából.
Egy ideig most nyugtom lesz. Amíg anya itthon van nem bánthat.

Chapter 1.

Olyan életem van amiről a legtöbb ember csak álmodik, én pedig arról álmodok, hogy olyan életem legyen mint a többi embernek. Ki milyen szemszögből nézi az eseményeket. Ha valaki látogatóba jön a családunkhoz egy boldog, kiegyensúlyozott családi  idillbe csöppen, mint sem sejtve arról mi folyik a ház falai közt ha ő kilép a súlyos vaskapukon. Pedig ez túl sokszor történik meg. A szüleim zsebébe csak úgy repül a pénz. Az anyám egy jól menő divatcég feje, apám pedig valami nagy és neves szállodalánc tulajdonosa. Szóval lefordítva, még a csapból is pénz folyik nálunk. Én pedig itt vagyok egyedül, barátok nélkül.

Soha nem voltak normális barátaim, mindig csak a pénz, a bulik kellettek nekik. Kihasználtak. Hiába, a szerelmet és a barátokat soha nem lehetett CSAK kifizetni. 

Néha csak úgy ki akarok futni a világból, hogy senki ne tudja hol vagyok és keressenek, érezzék, hogy én mit érzek. Hisz minek keresnének akkor, ha most sem keresnek? 

Apám lépett be üvöltve a szobába.
- Megint a gép előtt ülsz? Ezért vettem neked meg mindent, hogy ne foglalkozz velem?

- Remek, egy újabb boldog nap kezdete - mormoltam magam elé.

- Nekem te ne feleselj, tudod te ki vagyok én? - s azzal a lendülettel egy hatalmas pofont vágott az arcomra.

Pár hónapja kezdődött, addig csak kiabálás volt egyszer-egyszer elcsattant egy-két kisebb pofon, de semmi több. Azóta folyamatosan csak ver, kitudja miért. Gazadagok vagyunk, de nem boldogok, főleg én nem. Anyám folyton utazik a munkája miatt és persze, hogy az idegbeteg apámmal vagyok összezárva akinek már az agyára ment a sok pénz.

A pofontól teljesen megszédültem, hirtelen azt sem tudtam hova kerültem. Nem várta meg még visszanyerem egyensúlyomat, kisétált a szobából. Sírni kezdtem és csak a falhoz kuporodva gondolkoztam azon hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe? Mit tettem amiért ezt a sorsot kaptam? Talán csak valaki megpörgette az élet kerekét és nevetve azt monda "Áhh ez a család tökéletes lesz neki". Engem miért nem kérdezett meg erről? Nekem is lenne beleszólásom az életembe. 

Magam előtt látom azt a kis gonosz ördögöt aki csak áll az ajtóban és nevet. Nevet rajtam. Remegő kezeimmel, könnyfátylam mögül kezdtem bepötyögni a már jól ismert számot a telefonba és nyomtam meg a zöld gombot.

- Itt Emily Sunday. Nem vagyok itthon, kérem hagyjon üzenetet. - szólalt meg a hang és három pittyegés után beállt a csönd a vonal másik végén.

- Nem hiszem el, hogy ilyenkor nem tudja felvenni azt a nyamvadt telefont - töröltem meg a szemem.

Kiss idő múlva valaki az ajtón kopogott.

- Gyere!

- Szia Kicsim. - dugta be fejét apa(?!) az ajtón.

Nem válaszoltam csak a fal felé fordítottam az arcom.

- Ne haragudj az előbbiért, elborult az agyam. Az egyik vendég küldött egy e-mail-t amin kiakadtam. Nem akartam rajtad levezetni a feszültséget.

Őszintének tűnt, de féltem tőle. Mi van ha ez egy csapda? 

- Jó - fordultam felé halkan.

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova a tavaszi szünetben. Mit szólsz hozzá?

- Anya is jön? 

- Igen. 

Nem szóltam semmit csak odasétáltam és megöleltem. Hiába ver, én szeretem mert az apám. Bocsájtani is meg kell tanulni. Már megtanultam...

A nap többi részét filmnézéssel ütöttem el, majd késő este álomra hajtottam a fejem. 

Bevezető

Sziasztok!
Úgy gondoltam bele kezdek egy újabb blogba. Remélem, hogy aki az ezzel párhuzamosan futó blogomat olvassa, ezt is fogja. :)

Itt fekszem egy ismeretlen ágyon egy ismeretlen épületben és még azt sem tudom hogyan kerülök haza. Nem tudok semmit. Azt sem, hogy a szüleim hol vannak, mi lehet velük. Élnek még vagy talán meghaltak? A könnycseppek záporként hullanak az arcomon. Fájdalmas vissza gondolni arra, vajon hogyan történhetett mind ez velem? Csak egy átlagos napnak indult, egy átlagos utazással folytatódva. Majdnem tökéletes életem volt addig a napig...

Annabell vagyok 16 éves és félek. Félek a holnaptól.