Chapter 1.

Olyan életem van amiről a legtöbb ember csak álmodik, én pedig arról álmodok, hogy olyan életem legyen mint a többi embernek. Ki milyen szemszögből nézi az eseményeket. Ha valaki látogatóba jön a családunkhoz egy boldog, kiegyensúlyozott családi  idillbe csöppen, mint sem sejtve arról mi folyik a ház falai közt ha ő kilép a súlyos vaskapukon. Pedig ez túl sokszor történik meg. A szüleim zsebébe csak úgy repül a pénz. Az anyám egy jól menő divatcég feje, apám pedig valami nagy és neves szállodalánc tulajdonosa. Szóval lefordítva, még a csapból is pénz folyik nálunk. Én pedig itt vagyok egyedül, barátok nélkül.

Soha nem voltak normális barátaim, mindig csak a pénz, a bulik kellettek nekik. Kihasználtak. Hiába, a szerelmet és a barátokat soha nem lehetett CSAK kifizetni. 

Néha csak úgy ki akarok futni a világból, hogy senki ne tudja hol vagyok és keressenek, érezzék, hogy én mit érzek. Hisz minek keresnének akkor, ha most sem keresnek? 

Apám lépett be üvöltve a szobába.
- Megint a gép előtt ülsz? Ezért vettem neked meg mindent, hogy ne foglalkozz velem?

- Remek, egy újabb boldog nap kezdete - mormoltam magam elé.

- Nekem te ne feleselj, tudod te ki vagyok én? - s azzal a lendülettel egy hatalmas pofont vágott az arcomra.

Pár hónapja kezdődött, addig csak kiabálás volt egyszer-egyszer elcsattant egy-két kisebb pofon, de semmi több. Azóta folyamatosan csak ver, kitudja miért. Gazadagok vagyunk, de nem boldogok, főleg én nem. Anyám folyton utazik a munkája miatt és persze, hogy az idegbeteg apámmal vagyok összezárva akinek már az agyára ment a sok pénz.

A pofontól teljesen megszédültem, hirtelen azt sem tudtam hova kerültem. Nem várta meg még visszanyerem egyensúlyomat, kisétált a szobából. Sírni kezdtem és csak a falhoz kuporodva gondolkoztam azon hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe? Mit tettem amiért ezt a sorsot kaptam? Talán csak valaki megpörgette az élet kerekét és nevetve azt monda "Áhh ez a család tökéletes lesz neki". Engem miért nem kérdezett meg erről? Nekem is lenne beleszólásom az életembe. 

Magam előtt látom azt a kis gonosz ördögöt aki csak áll az ajtóban és nevet. Nevet rajtam. Remegő kezeimmel, könnyfátylam mögül kezdtem bepötyögni a már jól ismert számot a telefonba és nyomtam meg a zöld gombot.

- Itt Emily Sunday. Nem vagyok itthon, kérem hagyjon üzenetet. - szólalt meg a hang és három pittyegés után beállt a csönd a vonal másik végén.

- Nem hiszem el, hogy ilyenkor nem tudja felvenni azt a nyamvadt telefont - töröltem meg a szemem.

Kiss idő múlva valaki az ajtón kopogott.

- Gyere!

- Szia Kicsim. - dugta be fejét apa(?!) az ajtón.

Nem válaszoltam csak a fal felé fordítottam az arcom.

- Ne haragudj az előbbiért, elborult az agyam. Az egyik vendég küldött egy e-mail-t amin kiakadtam. Nem akartam rajtad levezetni a feszültséget.

Őszintének tűnt, de féltem tőle. Mi van ha ez egy csapda? 

- Jó - fordultam felé halkan.

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova a tavaszi szünetben. Mit szólsz hozzá?

- Anya is jön? 

- Igen. 

Nem szóltam semmit csak odasétáltam és megöleltem. Hiába ver, én szeretem mert az apám. Bocsájtani is meg kell tanulni. Már megtanultam...

A nap többi részét filmnézéssel ütöttem el, majd késő este álomra hajtottam a fejem.