Chapter 2.

Új fejezet. Beállítottam, hogy bárki komizhasson. Most már semmi nem áll utatokban, hogy megosszátok véleményeteket velem. :)
Dorcii

Reggel hangos puffanásokra ébredtem. Remegő lábaimmal sétáltam át a folyóson megkeresni az ijesztő hangok forrását. Minél közelebb értem apám szobájához annál jobban erősödtek az éles durranások. Halkan, résnyire nyitottam a fehér ajtót, hogy éppen csak meglessem milyen titkot rejteget a zárt ajtó. Apa a szoba közepén feküdt, körülötte üres piás üvegek feküdtek, kezét a plafon felé irányította, majd a kezében lévő pisztoly ravaszát meghúzta. Újabb puffanás hasított a levegőbe. Újra töltött és lőtt, csak folytatta és folytatta minden egyes lövéssel új golyót mélyesztve a plafon eddig sima felületébe. Megrémülve néztem az emberre aki kiskoromban babázott velem az akkor még rózsaszín gyerek szobában. Megijesztett a helyzet. Nem tudtam mi tévő legyek. Egy pillanat alatt gondoltam át mindazt amit abban a helyzetben tehetnék.

Fejét hirtelen az ajtó irányába kapta. Annak az ajtónak az irányába ahol én álltam. A hirtelen megtett mozdulattól összerezzentem, lábaim nem mozdultak. Ő csak egy gúnyos pillantást vetett rám majd felém irányította a még megtöltött fegyvert.
- Nem fog fájni - nevetett tovább miközben lassan felállt és elém sétált.

Úgy egy méter lehetett apám és köztem. Nem tétovázott, meghúzta a ravaszt. Mintha egy rossz krimi filmbe csöppentem volna. A lövedék lassítva közeledett felém. Egész eddigi életem lepörgött előttem.
Mintha valaki megragadott volna, a földre zuhantam ezáltal szabad utat engedve a golyónak ami az ajtóba fúródott. Újult erőre kapva rohantam át a folyosón a ház legeldugottabb zugát keresve. Zihálva estem be az egyik nyitott ajtó mögé. Gondolkodás nélkül zártam kulcsra és húztam be az ajtó kis üvegén logó függönyt, hogy még véletlenül se jusson fény a kicsiny szobába.

Miután szívverésem normalizálódott, félénken tekintettem körbe a dohos, régi szobába. Régi babák és kisgyerek ruhák feküdtek a padlón elszórva. Rég jártam már itt. A falakon már csupán sejteni lehetett milyen színe is volt eredetileg. Feltápászkodtam a földről és az egyik poros polchoz léptem. Egy kis szőke porcelán baba pillantott rám vissza óriási, kék szemeivel. Finoman megfogtam és leemeltem a polcról. Olyan ismerősnek tűnt, de sehogy sem jöttem rá honnan. Pár pillanat múlva egy rövid emlékfoszlány jutott eszembe.
- Szóval innen volt ismerős - sóhajtottam.
A babát anyukámtól kaptam mikor 6 éves voltam, Franciaországba utazott üzleti útra és még a repülőtéren megígérte, hogy nem jön haza üres kézzel. Ő betartotta az ígéretét nem úgy mint a férje.

Dörömbölésre kaptam fel a fejem. Hátrálni kezdtem. Az ajtó egyre jobban mozgott, majd hirtelen egy nagy durranás és kidőlt a  helyéről. Régebben már tapasztaltam mekkora ereje van, de még álmomban sem hittem volna, hogy egy ajtót kidönt a helyéről. Fújtatva közeledett felém.
- Azt hiszed elmenekülhetsz? - állt meg egy centire az arcomtól. Rettenetes pia szagot árasztott. A szag miatt fejemet próbáltam elhúzni, de hatalmas kezeivel megragadta az arcom és maga felé fordított. Tekintetem még mindig lesütöttem, nem akartam a szemébe nézni, ezt ő is tapasztalta. Szorítása erősebb lett, arcom pedig egyre jobban égett erős kezei alatt. Felém magasodott, úgy emelte tenyerét felfelé és egy hatalmas csapást mért rám, majd egy újabbat és újabbat. Szemem egyre csak könnyel telt meg. De nem sírtam. Tudtam ha sírni kezdek, kimutatom, hogy fáj mire ő majd erősebben fog verni.

Másik kezével a karomhoz kapott mikor próbáltam az ablak felé nyúlni.
-  Engedj el. Ez fáj - szűrtem ki egyre a szavakat fogaim közt.
Fogásán enyhített így újra vér kezdett áramolni a karomba. Lentről ajtócsapódás hallatszott fel és egy kiabálás.
- Megjöttem - ez a hang, olyan ismerős. Anya. Anya hazajött.
Próbáltam sikítani, de befogta a számat. Nem hittem el, hogy a tulajdon apám ezt műveli velem. Lépések zaja szűrődött be a szobába ezért elengedett, és mintha mi sem történt volna kisétált a szobából.
Egy ideig most nyugtom lesz. Amíg anya itthon van nem bánthat.