Chapter 11.

Sziasztok, végre géphez jutottam így jön az új rész. Húsvét alkalmából ezen a hétvégén 2 rész lesz fenn. :))) További kellemes húsvéti ünnepeket :)
Dorcii

Remegő lábakkal indultam le a lépcsőn miközben Brendon kezében elszorítottam a vérkeringést. A lépcső alján egy sötét alak állt. Brendon lesietett a lépcsőn engem egyedül hagyva. Az alak felcaplatott a lépcsőn és mihelyt közelebb ért tisztán ráismertem az arcvonásaira. Miután megnyugodtam illedelmesen elköszöntem és álomra hajtottam a fejem.
Reggel a lágy napsugarak keltettek. Sietősen felöltöztem és halkan léptem ki a lassan tavasszá váló természetbe. Lassan eljön az idő, hogy a  hűvös hajnali idő felváltja egy gyenge, mégis annál inkább melegebb fénycsóva. Már egy jó ideje kinn lehettem mikor is Brendon behívott ebédelni. Gyorsan megettem a tányéromba levő ételt és rohantam fel a szobába. A szoba közepén álltam mikor egy hideg fuvallat csapott meg és a helység forogni kezdett velem. Elsötétült minden és újra a fény felé közeledtem. A halál újra csak megérintett s tovább haladt. Nem állt meg, csupán újra megkísértett. Megszületünk majd meghalunk. Újra szembe kell néznem a betegségemmel amit eddig titkoltam, de sajnos az idő halad én pedig egyre gyengébb leszek. Az utóbbi időben történt fejlemények hatására pedig csak még rosszabb lett az állapotom. Senki nem tudja mi is a bajom. Senkinek nem mondtam el. Aki pedig tudta az is meghalt. Egyszerű okom van rá: Félek! Ez a rettenetes betegség az idő előre haladtával mindig csak rosszabb lesz. Nem tehetek ellen semmit, az időt nem állíthatom meg.
Gépek között ébredtem.
- Doktor úr, mégis mi a baj? - szűrődött be a folyosóról Mary hangja.
- Könyörgöm mondja el. - szólalt meg gyötört hangon Brendon.
Óvatosan az ablak felé fordítottam a fejem, hogy lássam a reakciójukat.
- Elnézést, de ezt nem mondhatom meg a hölgy beleegyezése nélkül. - szólalt meg halkan az orvos.
Halkan nyílt ki az ajtó, a két személy egy- egy széket az ágyamhoz húzva érdeklődtek a hogylétem felől.
- Hogy vagy? - szorította meg Brendon élettelen kézfejemet.
- Megvagyok - mosolyodtam el halványan.
- Kérdezhetek valamit? - vált komollyá a hangja.
Bólintottam és ő folytatta.
- Mi? Miért? Vagyis mi a betegséged? - lett könnyes a szeme.
- Én, én ezt nem mondhatom el. Sajnálom, de hamarosan megtudod, ígérem - simítottam meg gyengéden az arcát.

Abban pillanatban olyan hazugnak és tehetetlennek éreztem magam. Mégsem mondhatom el neki, hogy egy halálos betegséggel állok szemben és talán már csak éveim, hónapjaim, heteim, napjaim esetleg perceim vannak hátra. Nem lennék képes elmondani, Marynek akivel kiskorunktól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. És végképp nem mondhatom el annak aki mindig mellettem állt bármi is legyen. Nem, nem lennék rá képes, annak mindezt elmondani akibe beleszerettem aki mindent jelent nekem. Fájna. Szeretem, és nem akarok neki is fájdalmat okozni.
Talán csak álom, hogy élek, talán csak egyszerűen ez a valóság és el kell tudni fogadni a feltételeket. De hisz milyen feltétel? Én nem kötöttem szerződést az ördöggel. Nem írattak alá velem születésemkor egy lapot, hogy jó akkor én most elfogadom a játékszabályokat.  Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Senki nem figyelmeztetett, hogy túl kell élnem.
Lassan, egyesével buggyantak ki a könnycseppek és nem tudtam ellenük tenni. Itt vagyok 17 évesen, szerelmesen egy betegséggel a nyakamban. Talán el kell fogadnom a tényt, hogy ezt írták nekem. Ez a forgató könyv jutott. Az életnek csak egy újabb drámai darab kellett egy új főszereplővel, új szöveggel és rendezővel. Csupán az a baj, hogy a rendező maga a halál.
- Elmondom - fordultam feléjük hirtelen.
Tágra nyílt szemekkel figyeltek.
- Én........