A kórteremre ijesztő csend telepedett és még a lágy tavaszi hangok is beszűrődtek a zárt ablak mögül.
- Te csak viccelsz - gördült le egy könnycsepp Brendon tökéletes arcán.
Most először mutatta magát gyengének előttem. Tudtam, hogy megrázta a hír.
- Sajnos nem - sütöttem le tekintetem.
Mellkasomba fájdalom hasított és éreztem, hogy lassan elvesztem mindazt ami eddig életben tartott. Fizikailag rettentően gyengének érzem magam, de szellemileg, szellemileg akár egy hadsereget is letudnék győzni.
Keserű mosollyal az arcán sétált be a szobába az orvos.
- Kisasszony azt hiszem jó lenne ha most egy ideig otthon maradna és pihenne. A kórházban semmi keresni valója nincsen hiszen sajnos mi se tehetünk semmit a betegség ebben a fázisában. Amondó vagyok, hogy az otthoni, megszokott környezetben nagyobb az esélye annak, hogy meggyógyul.
- Ó szóval csak úgy kidobják Annabellt a kórházból? - csattant fel az eddig némán csupán az eseményeket figyelő Mary.
- Ne hagyd - szólaltam meg halkan.
Magabiztosan kiszálltam az ágyból, összepakoltam a cuccom és kiléptem a kórház ajtaján.
Reggel van, én pedig szokásos módon öltöztem fel, kaptam fel iskolatáskám és indultam az iskolába.
- Nem te itthon maradsz - állt meg előttem fiú barátom.
- Brendon - sóhajtottam - nem akarok burokban élni csak azért mert beteg vagyok. Szóval engedj el.
A suliban soha nem voltak barátaim, az érdekbarátságok azért mert volt pénzünk pedig totálisan hidegen hagytak. A tekintetek amelyekkel szembe találtam magam a tanterem ajtajában, megvetettséget szórtak felém. Nem igazán tudtam hova tenni, hiszen nem én tehetek erről az egészről. Én csak egy bábú voltam akit úgy rángattak ahogy akartak, még most is. Csak egy játékszer vagyok akit a bábmester kedve szerinte táncoltat a pár darab cérnaszálon. Egyedül érzetem magam az egész nyomorult iskolában. A folyosón mindenki aki elment mellettem halkan kuncogott, de volt olyan is akit nem zavar, hogy letapossa az érzéseimet hangosan nevetett.
Lehajtott fejjel caplattam végig a szeles utcán. Nem értettem semmit.
- Gyere elviszlek valahova - állt meg mellettem egy fekete autó.
- Perverz
Az autó ajtaja kicsapódott és egy ismerős személy szállt ki belőle.
- Hagyjon békén!! - csapkodtam.
- Még egy ilyen és meghalsz érted? - nézett szigorúan zöld szemeimbe. Erős szorításán engedett így gyorsan elrohanhattam.
A házunk ajtaja előtt egy 30-as éveiben járható nő ácsorgott.
- Annabell!
- Jó napot - köszöntem megszeppenve.
- Tudom, hogy nem érted mi folyik itt, elég később megtudnod, hogy valójában ki is vagyok, egy a lényeg és csupán segíteni akarok rajtad. Gyere el erre a címre holnap és minden kérdésedre megkapod a választ. - nyomott kezembe egy piszkos, gyűrött fecnit és már el is viharzott.
Mégis ki lehetett ez? Lehet, hogy ez is csak egy félrevezetés és megint csapdába akar csalni valaki. minden esetre kíváncsi vagyok.
Másnap iskola után, kezemben a cetlivel kíváncsiságom a megadott címre vezetett. Egy hatalmas "kastély" magasodott fölém. Egy igazán tehetős nő lehet aki tegnap meglátogatott. Ráfeküdtem a kapu telefonra várva, hogy valaki bevezessen.
- Szerbusz Annabell. Gyere csak beljebb- invitált be a házba mosolyogva a nő.
- Jó napot. Mégis mit akar tőlem - lett hangom kissé ideges, de a félelmet is tisztán lehetett hallani vékony, gyenge hangomban.
- Mindenre megkapod a választ - ismételte meg tegnap mondandóját és végig simította a karom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése