Chapter 4.

Dudálás hangja ébresztett fel édes álmaimból. Lassan nyitottam ki szemeimet. Egy rendőr autó parkolt le előttünk  majd egy ismerős személy közeledett a kocsi ablaka felé. Az ajtó az anyósülés felőli oldalon kicsapódott. Arcom ijedté vált és amennyire csak tudtam, próbáltam hátrébb húzódni, de a kicsiny hely miatt pár centinél nem kerültem messzebb tőle. Ő csak közeledett én pedig már csak azt vettem észre, hogy teljes testemmel a kormánynak feszülök és minél jobban próbálok messzebb kerülni tőle. Nem sikerült. Apa elkapta a karom és kirángatott engem és anyát a kocsiból majd a rendőrautó felé kezdett cibálni minket. Azt hittem megmenekültem, hogy vége a szenvedéseim sorozatának. De újra csalódnom kellett. Megszokhattam volna már azt, hogy ahányszor menekülni próbálok, ő riasztja a rendőrséget akik valahogyan mindig megtalálnak és visszavisznek a kínzómhoz. Anélkül, hogy tudnának róla mit művel velem és anyával. Apa szorosan ölelt magához minket miközben valami olyasmit motyogott, hogy már azt hitte meghaltunk és, hogy szeret. Persze, újra a régi szöveg, de a megpróbáltatásoknak messze nincs vége. Az ablakon át figyeltem a távolodó kocsinkat. A biztos helyet, ahol eltölthettem az oly régen várt édes álmom. Álmaimban hercegnő voltam, boldogan éltem és az országomban a szomorúságot még hírből sem ismerték, mindenki boldog volt. Talán egyszer minden jóra fordul, egyszer talán az álmom is valóra válik. Egyszer egy színpadon fogok állni és valóra váltom az álmom. Híres balerina leszek. Mindenki csodálni fogja ahogy kecsesen táncolok a színpadon. 

Az ülésen ülve térdeimre hajtottam a fejem és zokogtam. Az elmúlt időben annyit sírtam, hogy csodálom, hogy vannak még könnyeim. Azt hiszem az emberiség összes szomorúsága az lelkembe lett összegyűjtve. Ahogy ültem és zokogtam, még mindig nem tudtam elképzelni miért ilyen az életem. 

- Szálljatok ki - szólt.

Szorosan a háta mögött léptem be a ház ajtaján. Mindig azt szokták mondani minden hol jó, de legjobb otthon. Nem tudom ezek az emberek hol élnek, de biztos vagyok benne, ha a mi házunkba lépnének, soha nem neveznék ezt a börtönt otthonnak. Amint belép valaki az ajtón megcsapja a gyötörtség, fájdalom, szomorúság egyvelege. Nyugodtan kiírhatnánk a bejárati ajtóra: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, mert ez csupán a fájdalom háza". De mégsem veszi fel senki a tollat az asztalról és firkálja eme pár szót egy szakadt papírra. Senkinek nincs bátorsága. Ebben a világban senkinek nincs bátorsága megmenteni a másikat. Itt csupán a kínok maradtak meg mindenki számára. A kínok melyeket magadban tartasz és senkinek nem mondasz el. A kínok melyek szépen lassan felemésztenek belülről. A kínok amelyek a legboldogabb lelkében is egy kis dobozba vannak elzárva. Az emberek reggelente csak felkelnek felveszik magukra a szokásos műmosolyt majd úgy vágnak bele egy új, fájdalmasabb napba anélkül, hogy végig gondolnák mit is kaptak. Sírok minden egyes nap, de boldog vagyok, mert egy hatalmas ajándékot kaptam Istentől. Egy ajándékot melyet sokan csupán egy életnek neveznek. Az élet nem fogalom az élet ajándék, ha nem is foghatjuk meg és vehetjük magunkra. 

Gondolataimból egy heves ütés szakított ki.

- Hozz sört - nyomott apám kezembe, némi pénzt. Mielőtt újabb pofon csattana arcomon, felkaptam a cipőm és elsiettem.

A nappaliba már 2 doboz sörrel léptem be.

-Tessék - nyújtottam át neki az alkoholt.

Fejével biccentett egyet azt jelezve mehetek. Lassan úgy érzem magam mellette mint egy báb. Akit csupán pár szál madzagon mozgat a művész. 

Szobám ajtaját becsukva magam mögött, sétáltam az ablakhoz és nyitottam ki azt. Tárva nyitva hagyva az ablakot álltam meg előtte, szabadon engedve azt, hogy a friss levegő és a napsugarak kitisztítsák a fájdalommal teli lelkem. Miután már jobban éreztem magam, az ablakot nyitva hagyva néztem körbe szobám falain ahol régi képek sorakoztak egymás mellett. Az egyik képen különösen megakadt a tekintetem. Odasétáltam és leemeltem a falról. A képen egy kislány boldogan puszilja meg édesapját. A kislány én voltam. Az emlék láttán egy kosza könnycsepp hullott a fényképre amely szépen, lassan gördült végig egészen addig amíg akadályba nem talált a keretben. Óvatosan visszahelyeztem a képet a falra, majd leheveredtem a kanapén és elmélyedtem a gondolataimban.