Chapter 7.

Miután a kórházból visszakerültem az órák napról napra lassabban teltek. Nem tudtam mit kezdeni magammal, vagy vertek vagy megerőszakoltak. Heves emlék kép jutott eszembe arról az estéről. Éppen az utcán sétáltam csendes magányomban amikor egy fekete autó kezdett követni. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Aztán egyszer csak a kocsi bevágott elém és egy 30 év körüli férfi pattant ki belőle.
- Kislány, ugye tudod, hogy ilyenkor már nem kéne egyedül sétálnod itt az erdő szélén - kezdte el karomat simogatni.
Kezemet próbáltam elhúzni, de a pasas megfogta és nem engedte szabadulni. Vetkőztetni kezdett miközben az erdő közepe felé kezdett vonszolni. Próbáltam kiabálni, de egy hang se jött ki a torkomon. Mikor már kellőképpen eljátszadozott velem, hevesen kezdte vállaimat rángatni.
- Add ide a pénzed - szólt rám idegesen.
- Nincs pénzem - néztem rá könnyes szemekkel.
Erre csak egy jól irányzott pofonnal válaszolt és előkapott egy kést a farzsebéből.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok - nem hitte el és a kést a combomba vágta amitől lábamba erős fájdalom nyílalt, majd a férfi gyorsan elhagyva a helyszínt hátra hagyott.
Lábamat a földön húzva vonszoltam magam el az út széléhez hátha valaki így észre vesz. Könnyes szemekkel, szakadt ruhába, vérző lábbal, üvöltve ültem az út szélén várva a segítségre.
- Annabell jól vagy? - rántott ki a meggyötört emlékekből anya.
- Persze - hajtottam le a fejem.
- Gyere. Indulunk haza.
Nyűglődve cipeltem le nehéz csomagjaimat az autóba és pakoltam be azokat a csomagtartóba.

Az út mint ide felé most is hosszúnak bizonyult. Talán az út felénél járhattunk amikor anyuék veszekedni kezdtek. Apa oldalra hajtotta a fejét és kezeit elemelte a kormányról, amikor az autó kisodródott és átment a másik sávba. Csupán az erős fényre emlékszem ami dudálva közeledett felénk, majd a kocsi egyik oldaláról a másikra borult. A fény helyét ismét a homály vette át. Már gépek között nyitottam ki a szemem és tekintettem körbe a kórházi szobába. Úgy látszik már csak a kórház maradt nekem otthonomnak. Egy kedves, szőke nő sétált oda hozzám, igazította meg a párnám és fordult felém.
- Neve? - szólalt meg csilingelő hangon.
- Annabell. Annabell Sunday - válaszoltam neki elgyengülő hangon - Hol vannak a szüleim?
Kérdésemre nem válaszolt, csak bátorítóan rám mosolygott és kisétált a szobából. Helyét egy öregebb kerek szemüveges orvos vette át.
- Jó estét kisasszony. Mondja hogy tetszik lenni? - csúsztatta szemüvegét orrára.
- Jól. A szüleim hol vannak?
Az orvos keserű arccal nézett szemeimbe.
- Sajnálom, de a szülei az ütközés során életüket vesztették. Nem tudtuk őket már megmenteni.
Éreztem ahogy a könnyek sorra lepik el az arcom minden egyes szegletét, a doktor próbált megölelni, de én nem engedtem és ellöktem magamtól. Fogok e még valaha nevetni? Lesz e aki megvigasztal? Aki újból olyan gyengéden ölel át mint anyám? Földön futó lettem, semmim sincs már. Árvaházba kerülök és lehet, hogy valami pszichopata embert jelölnek ki gyámomnak. Nem tudtam abban hagyni a sírást. Halk kopogás ütötte meg a fülem, majd egy ismerős személy dugta be fejét az ajtón.
- Hogy vagy? - ült le mellém az ágyra.
Nem válaszoltam, csak fejemet mellkasába fúrtam és úgy sírtam tovább.
- Nyugalom. - simogatta Brendon a hátam. Brendon, Mary mellett a másik legjobb barátom, de ő nem tudott arról, hogy az apám mit művelt velem.
- Tudom, hogy korai még, de jobb ha szólok - nézett smaragd zöld szemeivel az enyémbe - Anya azt mondta hozzánk költözhetsz, bármeddig amíg szükséges.
- Köszönöm - öleltem meg - Talán jobb így. Így hogy apa meghalt - suttogtam fülébe.
- Miért?
- Brendon, mindannyiunknak vannak titkai, majd egyszer te is megtudod az enyémet - vált sejtelmessé a hangom.
Ő csak bólintott egyet és egy köszönés kíséretében eltűnt az ajtó mögött...

Pár napig még a kórházban tartottak megfigyelésre. Az éjszakáimban rémálmok kisértettek, hánykolódtam és sírtam álmomban. Nem bírom feldolgozni azt, hogy elveszettem őket örökre. Lepergett a homok óra és a szüleim örökre lecsukták szemeiket és én úgy váltam el tőlük, hogy még el sem búcsúzhattam... Hol van az én boldog befejezésem? Hol van a sok megérdemelt boldog percem? Hol van a gyerekkorom? Hol van a szerelmem? Remélem, hogy mind ez csak várat magára és nem eltűnt az élet fiókjában...