Chapter 9.

Még mindig a dohos pincebörtönben ébredtem. Próbáltam összeszorítani a szemeimet és egy jobb világba képzelni magam, de ez az ötletem sajnos nem tudott megvalósulni. Egy ajtó csikorgás zavarta meg a szoba eddig hangtalan mivoltját. Ugyanaz a férfi lépett beljebb aki tegnap Brendont meglőtte. Úristen Brendon, vajon mi lehet vele? Ugye nem halt meg? Arcom rémültté vált amit a pasi is észre vett, így közelebb sétált hozzám. Határozottan ragadta meg arcomat két oldalról és öntött bele valami alkoholt és gyógyszert. Amint a cucc kifejtette hatását, a szoba és a férfi egyszerre kezdtek mozogni. Mivel álltam próbáltam valamiben megkapaszkodni, de egyensúlyom megingott így újra a földre kerültem. A szédülés helyét színes dolgok kezdték átvenni, a fekete fal zöldre, a férfi arca kékre változott. Kicsit úgy éreztem magam mintha éppen az "Alíz Csodaországban" forgatására csöppentem volna. Már csak a nyakkendőben ugráló nyulat vártam aki elvezet egy csodaszép országba, ahol mindenki boldog. De nem, csak nem akart jönni az a tetves nyúl, nem akart sehova vezetni. A szer hatására ingatag lettem és úgy éreztem bármelyik pillanatban üvölthetek, sírhatok vagy rám jöhet egy roham. A tudatra  hogy bezárva vagyok egy idegbeteg tömeggyilkossal aki csupán a hecc kedvéért rabol és öl meg embereket, pánik roham uralkodott el az egész testemen. Eszeveszetten próbáltam kiutat keresni abból a kicsi szobából, de a férfi ahogy kisétált a helységből úgy zárta kulcsra az ajtót maga mögött.
- Segítség! Segítsen valaki! - kiabáltam reménytelenül az utca felé, de pár patkányon és görényen kívül nem igen hallhatta meg senki a kiáltásomat. Zsebemben erős rezgést éreztem és rádöbbentem, hogy az a telefonom. Ezek a bolondok még nem is kutatták át a zsebeimet. Összekötözött kezeimmel amilyen gyorsan csak tudtam próbáltam kihalászni a hátsó zsebemből a készüléket. Ledobtam magam mögé és onnantól egyenes út vezetett a szabadság felé, képzeltem el, de sajnos mostanában semmi nem úgy történik ahogy én elképzelem. Pontosan rossz pillanatban rontott be az ajtón a férfi maga mögött vonszolva Maryt. Mellém dobta  akárcsak egy babát és sietősen távozott.
- Te mit keresel itt? - fordultam az ijedt lány felé.
- Csak sétáltam és utána pedig ez a férfi fogott és elhozott ide. Megkérdeztem hogy miért, de csak annyit mondott adjam oda a pénzt.
Pénzt? Nekem is pontosan ezt mondta. Agyam folyamatosan kattogott miközben  a sötét falakat fixíroztam. Pár kósza szó hirtelen csúszott ki a számon.
- Miért? Talán ők!
- Mi? Micsoda? Miről beszélsz Annabell? - fordult felém kérdőn Mary.
- Tudom miért hoztak minket ide - tisztult ki tekintetem - Apám cége, ők ott dolgoztak. Nos miután apám meghalt a cég gondolom csődbe ment, így ők a pénzüket akarják.
- És mi mégis, hogy jövünk mi a képbe?
- Pontosan, jó kérdés. Úgy jövünk a képbe, hogy a családomból én maradtam egyedül életbe ezért bennem látják a pénzt. Te pedig csak egy eszköz vagy számukra, hogy így bírjanak rá arra, hogy adjam meg nekik amit kérnek.
De mégis, hogy adjam meg nekik amit kérnek? Nincs pénzem, házam, családom. Semmim nincs amit nekik adhatnék. Szörnyű, hogy ebben a világban minden ember csak a pénzért öl meg másokat. Borzasztó, bárcsak olyan világ lenne ahol nem csak a pénz számít vagy az, hogy kinek mi adatott. Nem igazán tudom mitévő legyek most. Azt hiszem egy darabig még tűrnünk kell a fájdalmat és a bezártságot.