Chapter 8.

Komikat légyszi, ha nem lesz 1-2 komi (bár örülnék, ha több lenne) nem hozom a következő részt.:)
Dorcii

Eljött a temetés napja. Két száll rózsával a kezembe ballagtam a ravatalozóhoz és ültem le a két nyitott koporsó melletti székre. Bal oldalról Mary, jobb oldalról Brendon fogott közre és egyre csak vigasztaltak. Kezeiket leráztam magamról és koporsókhoz sétáltam. Hangosan nem, csupán magamban elmélkedtem.

- Búcsút kell vennem ma tőletek bármennyire is fáj. Ti voltatok az egyetlenek kik rejtve rejtettétek mérgeit, keserveit megtört szívemnek. Elvesztettelek titeket. Csak eltévedtem, egyedül járom majd ezután az erdőt, hol már csak egy végtelen dallam lebeg. Szívem remeg és nem bírom feldolgozni a történteket. 

Lassan, keservesen sétáltam a tömeg elején akik utolsó útjukra kísérték a szüleimet. Szipogva álltam meg már a földbe mélyesztett fakoporsók mellett és egy - egy fehér rózsát dobtam rájuk. Összetörve, barátaim társaságában hagytam el a temetőt. Beszálltam Brendonék kocsijába és hozzájuk indultam. Hozzájuk költözök. Egyedül nem bírnék élni, biztos vagyok benne, hogy újabb öngyilkosságra folyamodnék. 

- Gyere, aludj egy kicsit - invitált be az új szobámba Brendon anyukája.

- Köszönöm - küszködtem egy mosolyt az arcomra. 

Óvatosan becsúsztam a frissen mosott takaró alá és lassan elszenderettem. Körülöttem minden fekete volt. Az emberek bőre, a csontok, a föld, a könny. Valaki riadtan kezdett nekem kiabálni.

- Annabelle, jól vagy?

Sikítva ültem fel az ágyon. Csak egy álom volt. Lihegtem és izzadtam, még próbáltam gondoltaimat sorba rendezni és megnyugodni. 

- Jól vagy? - kérdezte meg újra a mellettem guggoló fiú.

- Igen, persze - bólogattam.

- Gyere, menjünk el sétálni. Beszélgessünk.

Egymás mellett indultunk meg a hosszú útnak. Sokat beszélgettünk, a múltról és arról, hogy most már minden rendben lesz. Hirtelen Brendonnal szembe fordultam és gondolkodás nélkül öntöttem ki neki a lelkem.

- Az apám vert - gördült le egy könnycsepp az arccsontomon.

Nem válaszolt, csak magához húzott.

- Tudtam, de hidd el ilyen többet nem lesz. Mi mindig melletted leszünk - suttogta a fülembe.

Pár utcányit sétálhattunk még, amikor úgy döntöttünk, hogy haza felé vesszük az irányt. Két lépést tettem amikor valaki kilépett az egyik társasház mellől és egy hatalmas, fekete furgon felé kezdett vonszolni. Brendon próbálta megállítani, de a férfi egy golyót lőtt az oldalába. Az elrablóm egy nedves kendőt szorított a számhoz amitől elájultam. Egy dohos pincében nyitottam ki fáradtan a szemeimet. 

- Add vissza a pénzt - tartott felém egy pisztolyt, miután észrevette, hogy felkeltem.
Nem tudtam milyen pénzről van szó. 

- Nem tudom miről beszél.

- Jól tudod te azt - vetett rám egy sunyi vigyort. 

- A barátaim úgy is megtalálnak.
Kijelentésemre mély nevetés töltötte be a pince minden egyes apró zugát, amik fülembe jutva hatalmas ricsajt keltettek.
- Majdcsak rájössz - állt fel a székről és sétált volna ki, de hirtelen megfordult és egy kést felém dobott mintha csak egy dárctáblára célozna.
Szerencsére a kés pályát tévesztett, így csupán a mellettem lévő matracba fúródott.
A lelkem olyan üres és kihalt volt akár a pince amiben raboskodtam. Egy kis rácson csupán egy apró fénysugár szűrődött be. Búsan világított egymaga a bűvös fény, ő látta még valamikor a boldogságot ebben a házban, de most csak árván pislákol a fény mely életben tart. Mind meghal ki ide betér, senki nem ússza meg ha ide betekint. Ez csupán egy fekete ország itt nincs boldogság, se szabadulás, itt a halál és a félelem maradt...