Chapter 3.

Mielőtt bele kezdenétek elolvasni a fejezetet indítsátok el ezt a zenét. :)

Reggel valaki egy lágy puszit nyomott a fejemre, amitől kipattantak a szemeim.
- Jó reggelt Annabell - mosolygott rám kedvesen anya.
- Jó- jó reggelt - nyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat, hatalmas ágyamon.
- Hogy aludtál?
- Jól - adtam kérdésére egy tömör választ.
Arca hirtelen eltorzult és ijedten meredt fedetlen karomra.
- Ki tette ezt veled?
Kezemen tisztán kivehető volt ahogyan tegnap apa megszorította. Nem válaszoltam, csak határozottan megráztam a fejem és kibújtam a védelmező takaró alól. Lépteimet fürgére szedve siettem a fürdőszobába, anyu kérdései elől.
- Annabell Sunday kérdeztem valamit. Válaszolj! - állt meg velem szembe.
- Se-se-senki. Elestem - próbáltam gondolataimat összeszedni és hazudni valamit.
- Jól van - vetett rám egy olyan "úgy is tudom, hogy átversz" pillantást, majd besétált a szobába.
Pár órával később hangos sikításra lettem figyelmes. A hang irányába kezdtem futni. Feltéptem az ajtót, amely a rettenetes hangokat volt hivatott elzárni a világ elől.
- Annabell, tudom már ki tette veled - próbálta fuldokló hangon közölni velem a titkot amit eddig nem tudott.
Apa satuban tartotta anyát. Méretes kezeivel a nyakánál fogva nyomta a falhoz, miközben másik kezével csuklóit tartotta, nehogy azok véletlenül is kiszabaduljanak. Csak egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Minden erőmet összeszedve, szembe szálltam azzal aki eddig megkeserítette az életem. Felé futottam és ameddig úgy véltem ittas állapota miatt igen instabil állapotban van, kezeit lefeszegettem anyuról. Már ketten futottunk a hatalmas házban, ami akkor labirintusnak tűnt. Hosszas futás után leértünk a garázsba és gondolkodás nélkül vetettük be magunkat az autóba. Nem tudtuk merre tartunk, csak mentünk. Mentünk el, el a rémtől. Hirtelen anya megállította a kocsit az út szélén és felém fordult.
- Miért nem mondtad el? - nézett rám csalódottan.

- Nem tudom. Azt hiszem csak nem akartam csalódást okozni - motyogtam alig hallhatóan.
- Mégis miért okoztál volna azzal csalódást, ha elmondod, hogy amíg én nem vagyok itthon ő iszik és ver téged?!
Könnyes szemekkel bámultam ki a kocsi hatalmas ablakain. Egyik pillanatról a másikra egy sötét alak jelent meg a jármű előtt és közeledett felénk. Csupán egy pillanatra csuktam össze szorosan a szemeimet, de mire kinyitottam az alak már nem volt ott. Kérdő tekintettel pillantottam hol az útra hol a még mellettem ülő édesanyámra. Csupán egy szemfényvesztés volt. Nem volt igaz amit láttam. Bárcsak az se lenne igaz amit most átélek. Bárcsak újra szüntelen lenne a családom és az én boldogságom. Bárcsak ne történne semmi baj. Bárcsak ne lenne az apám kegyetlen és alkoholista. Ez a sok  kérdőjel bárcsak eltűnne. Nem akarok egy  hazugságokban gazdag világban élni. Én csupán egy normális életre vágyok. Egy normális életre, szerető  szülőkre, igaz barátokra. Még mindig az útszélén ültünk és vártunk. Vártunk arra hátha jön valaki és segít rajtunk. De mégis mit várhatnánk? Senki nem hinne nekünk. Csak neki hinnének. Újra eljátszaná a szerető férjet és családapát, hogy újra megússzon egy piszkos, csúnya ügyet. Mindig is túlságosan féltette a hírnevét. Nem tett volna jót neki, ha kiderül, hogy veri a családját. De ez egy család? A válasz egy határozott nem. A sok fiatal azt hangoztatja: "az élet kemény, itt túlélni kell". Nem tudhatják, nincsenek abban a helyzetben amiben én. Gazdag vagyok, mindenem megvan amit csak kiejtek a számon. Ez nekem nem kell. Inkább élek egy porfészekben mint sem egy kastélyban, csak boldog életem lenne. Ez az ára annak, hogy pénzünk van? Akkor köszönöm, de ebből a szelet süteményből nem kérek. Egyáltalán létezik boldog élet? Valahol a világban? Ebben a világban? Létezik megnyugvás anélkül, hogy előtte valaki megütött? Létezik, de nem nekem. Nekem csak a rémálmok, borzasztó apa és az álomba sírás maradt. Kiürítettem a táskát amiben a boldog perceim voltak becsomagolva. Kiüríteni? A boldog perceket nem lehet, inkább eltörték az összeset. Miért nem írták rá a csomagra mikor szállították, hogy Vigyáz rá! Törékeny, boldogságot tartalmaz. Soha nem kapok választ a kérdéseimre, soha nem lesz meg az ami másoknak megvan. Őszinte mosoly. Fáj, fáj mindaz ami idáig vezetett, hogy egy út szélén ülök és valami szomorú zenét hallgatok miközben a könnyeim egyre csak hullanak a kocsi vadonatúj kárpitjára. Legszívesebben kiállnék az útközepére és üvöltenék torkom szakadtából. De senki nem segítene és nem is fog. Ez nem egy tündérmese ahol Hamupipőke rátalál a szőke hercegre és boldogan élnek míg meg nem halnak. Nem, ez nem az a mese. Ez egy másik könyv amit valaki levett a polcról és valahol kinyitotta. Bárcsak másik könyv lenne a mienk. Bárcsak másik történetet élnénk át napról napra. Bárcsak...