Chapter 13.

Sziasztok itt az új rész, következő 3 komi után lesz.(:

Érezted már magad egyedül egy emberekkel teli szobában? Érezted, hogy most már senki nem húz magához csupán azért, hogy megnyugodj? Hogy már lassan csak te maradtál? Egyedül ülök egy sötét mégis fénnyel teli szobában és egyedül érzem, magam annak ellenére, hogy az emberek csak úgy nyüzsögnek körülöttem. Az idő csak úgy elrohant mellettem és újra elvitte az életem. Újra megtörtént, csak újra és újra mint egy véget nemérő ördögi kör, csak futunk és futunk de kiutat nem találunk. Kezeimet magasra emeltem a koszos ágyon hátha valaki segít. Éreztem ahogy a békesség úrrá lesz a tehetetlen testemen.
- Vörös kód!! - kiabálták mellettem az emberek.
Én már nem akarom, hogy újra megmentsenek, nem akarok újra élni, nem akarok már a földön boldog lenni. Brendon erősen szorította a jobb Mary pedig a bal kezemet és egyre csak sírtak. Nem nevezem magam önzőnek, hisz mindenkinek jobb lesz ha én itt hagyom ezt a világot.
- Nem érted, hogy nem hagyhatsz itt? - rángatta gyenge testem a barátom.
Az idő hatalma felül kerekedett rajtam, a betegség egyre erősebb lett és egyre jobban elterjedt. Az orvos szerint nem élhetek többet egy hétnél, ezért nem is küzdök érte.
- Nem, nekem már nem szabad élnem. - szólaltam meg iszonyatosan gyenge és erőtlen hangon.
- Mindenkinek ugyan annyi joga van élni - gördült le Mary arcán pár könnycsepp - Neked is, neked élned kell. Szeretlek Annabell, kis korunk óta legjobb barátnők vagyunk. Nem engedem, hogy meghalj. Nem engedem, hogy fel add. Nem jelent semmit, hogy milyen volt a családod. Semmit. Ugyan annyi jogod van élni mint bárki másnak. - zokogott.

Az erő lassan, de biztosan hagyta el testemet és én nem tehettem ellene semmit, csupán vártam. Vártam és vártam a végső percre. Bámultam a fehér falat és gondolkoztam mi is igazából az élet. Egy szakasz? Talán nem is ez az élet? A könnyek sorra lepték el beesett arcomat. A cseppek gödröcskékről gödröcskékre gördültek.
- Annabell, Annabell figyelj rám! - fordította Brendon arcomat maga felé - Sokkal erősebb vagy mint amit most megmutatsz magadból. Én hiszek benned. Szeretlek! - lehelt egy apró csókot ajkaimra.
Ettől az apró gesztustól bizsergés futott végig rajtam és mintha egyszeriben erőt öntöttek volna belém. De az életet nem csak a fehér billentyűkkel játsszuk néha - néha egy fekete billentyűt is le kell ütni.
- Csak maradj velem - szorította meg a kezem és kisétált.
Az öröm csak egy pillanatig tartott. Vissza kellett zökkennem a valódi életbe, hiszen ez nem egy tömeggyártmányú sorozat. A lány beteg lesz, a fiú bevallja  hogy szereti és akkor minden jó lesz, boldogan élnek tovább. Nem! Újra vissza kellett esnem a kemény fapadlóra és sokadszorra megpróbálni felállni. Talán a sokadik próbálkozás után a sanyarú sorsú főszereplő boldog lehet egy új és szebb életbe. Talán így lesz.
A kórteremben halk zene szólalt meg. A lágy dallamok ellepték a terem minden zegét és zugát. Fel akartam állni és táncolni. Lábaimat bizonytalanul fedtem fel a takaró alól. Egymás után léptem egy újabb és újabb csempe kockára gyönyörű köröket leírva. A kórházi ruha finoman suhant utánam és tapadt csontos testemre. Abban a pillanatban gyönyörűnek éreztem magam és minden egyes lépéssel megmutattam magam a világnak. Megmutattam ki is vagyok igazából. Arcomon hatalmas mosoly terült el és hosszú idő óta most éreztem magam először boldognak és önfeledtnek. Sírtam, de nem a fájdalomtól vagy a meggyötörtségtől. A boldogságtól az önfeledt boldogságtól potyogtak a könnyek. Megálltam az ágyam szélénél, rátámaszkodtam és elhittem, hogy meggyógyulok. Elhittem, úgy mint még soha sem.