Chapter 6.

Sziasztok itt az új rész. A következő rész 2-3 komi után hozom :)
Ui.: köszönöm az előző részeknél a sok kedves véleményt :)
Dorcii



Az emberek különböznek amit az egyik megtesz azt a másik nem. De van olyan ember akit kényszerítenek arra, hogy megtegye azt amit soha nem akart. A szüleim két hete haza jöttek. Anya még nekem se mondta el hol voltak, de ma eljött az utazás ideje és nekem menni kell.
- Beszállás - kiabált anya
- Megyek- cipeltem le a tölgyfa lépcsőn nehéz csomagjaimat. Beültem a hátsóülésre ahol alig volt helyem és a kocsi motorja fel is búgott jelezve azt, egy nehéz és hosszadalmas út elé nézünk. Mikor régebben utaztunk be nem állt a szám, de most. Most más volt, csöndesen bámultam magam elé és vártam, hogy oda érjünk. Nem igazán figyeltem az órát csupán arra eszméltem fel, hogy az autó leparkol egy takaros kis ház előtt. Kipakoltam a kocsiból és a szobám felé siettem.
- Kopp, kopp. Szia. - lépett be anyu
- Szia - mosolyogtam rá.
- Menj el egy kicsit barátkozni. - simogatta meg hátam bátorítóan.
Kiléptem az üdülőpark hatalmas szabad területére és egy kedvesnek látszó lányhoz sétáltam.
- Szia - léptem elé.
- Szia - nézett rám hatalmas mogyoró barna szemeivel.
Pár percig csöndesen álltunk. Én egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom azon töprengve hogyan is barátkozhatnék meg vele.
- Az a te apukád? - mutatott a hangosan éneklő, részeg alakra aki valóban az apám volt.
- Igen - szegeztem tekintetem a cipőm orrára és kezdtem el fixírozni mintha valami érdekes lenne rajta.
Arca egy fintort vetett majd egy "kösz inkább ne beszéljünk"- el elrohant.
Tőlem mindenki elfut, idegennek, megvetettnek hívnak. Úgy érzem senki sem szerethet engem hisz olyan mostoha életem van. Magányosnak, elhagyatottnak születtem. Ez a sors. Csupán egy baráttalan, bolondnak hívnak a hátam mögött, ha megismerik az apám. Nincs szem mely szemembe nézve meglátná a lelkemben a valódi értékeket. Szív mely szívembe látna és átérezné fájdalmam. El kell fogadnom a feltételeket. "Játszd a szabályokat így éld az életed". Szólt apám szájából az utasítás.
Búskomoran ballagtam vissza a házba. Az ajtó kilincsét finoman lenyomtam úgy nyitottam be a hófehér falakkal körbe vett házba. Amint beléptem az ajtón apám rosszalló tekintete vetett rám egy elkallódott pillantást.
- Megint hol voltál?
- Barátkozni.
Hangos kacajban tört ki.
- Veled mégis ki barátkozik? Rusnya, tudatlan cafka vagy.

- De a te lányod. Nem tűröm, hogy ezt tedd velem és anyával - fakadtam ki. Őszinte megnyilvánulásomra nyakamat megragadta és felemelt. Törékeny életem az ő tettétől függött.  Anya csak mellettünk állva zokogott. Ahányszor levegőt vettem, szorítása erősebbé és fájdalmasabbá vált. Nem tudtam mit tenni, csak egy ócska játékszer voltam kezei közt. Úgy éreztem eljött a vég. Környezetem egyre jobban kezdett halványodni. Amikor már lenyugodott, a földre dobott mint valami használt rongyot. Összekuporodva feküdtem a földön várva, hátha valaki segít. Anya szaladt oda hozzá és ölelt át. Lassan visszanyertem eredeti színemet és légzésem is kezdett normalizálódni. Megfontolt lépésekkel sétáltam a konyhába és kezdtem keresni a depresszió elleni gyógyszerem. Túl akartam magam adagolni, hogy ne kínok között kelljen meg halnom hanem csak gyorsan, egyik pillanatról a másikra. Nem ez volt az első kísérletem az öngyilkosságra az  utóbbi időben több mint tízszer kisértettem meg a sorsot. Az iskolába azt hiszik, hogy csupán a figyelemre vágyom azért csinálom. Nem, nem azért csinálom, csak véget akarok vetni mindennek. Számba kaptam egy maroknyi gyógyszert miközben a végrendeletemet írtam. Minden egyes betűt megfontoltan karcoltam a papír részecskéi közé a fekete színű tollal. Pontosan hajtottam össze a lapot és a tollat keresztbe helyeztem a tetejére. Éppen, hogy lenyeltem volna, valaki ijedten kiáltott rám aminek következtében az ellenkezője történt mint amit az illető elérni akart. A maroknyi gyógyszer elzárta a levegő útját emiatt hangos köhögésbe törtem ki, hogy az akadályt valahogy megpróbáljam elhárítani, hogy a légcsövembe kerüljön. A tett amit akartam sikerült, a gyógyszer már a gyomrom felé haladt. Pár perc elteltével minden elsötétült és már csak a közelgő fényt láttam. Végül csak néhány beszédfoszlányt hallottam csak valami kórházról és segítségről...