Chapter 5.

Miközben a tévét bámultam a telefonom zökkentett ki a tevékenységből. Üzenetem érkezett, gondolkodás nélkül nyitottam meg az ismeretlen számról kapott sms-t.

"Boldog szülinapot csajszi :)<3

                            Mary xoxo"

Legalább egy valaki volt aki gondolt rám. Mary, a legjobb barátnőm. Csupán ő tud az apámról. Ő volt az egyetlen, aki miután kék-lila foltokkal meglátott, nem fordult el tőlem. Ezért mindennap hálát adok, hogy legalább egy valakit mellém rendelt a sor, hogy vigyázzon rám. Minden léptem után hagyva a kövön egy zsíros lábnyomot, lépkedtem le egyesével a lépcső fokokon, hogy elérjem a konyhát. A tűzhelyen csupán egy csokis muffin árválkodott, mellette egy borítékkal. Lassan nyitottam ki a borítékot miközben szemeimet résnyire húztam össze. Óvatosan húztam ki egy szép fekete lapot amelyen aranyszegély futott körbe. A lapra fehér ceruzával firkált le valaki valamit.

"Drága Annabell!
Mire ezt a levelet olvasod, én már távol leszek. Távolabb tőled, mint azt képzelnéd. Bob, az apád elrabolt. Nem tudom hova visz, de azt mondta még a tavaszi szünet előtt hazatérünk. Ha most pár kósza könnycseppet hullatsz el, jegyezd meg. Nem kell sírnod. Nem szabad sírnod. Erős vagyok és te is az vagy hiszen az én vérem folyik benned. Te mindig az én kislányom leszel, aki lassan lassan felcseperedett és egy igazi nő lett belőle. Büszke vagyok rád. Ha esetleg nem térnék apáddal együtt haza. Az utolsó emléked rólam egy mosoly legyen. 

Boldog születésnapot kicsi Annabell! Szeretettelek, szeretlek és mindig is szeretni foglak. 

Ölel szerető édesanyád."

Miközben a levelet olvastam a könnyeim már teljesen szétáztatták a papírt. Újból sírtam. Tudtam, hogy erősnek kell maradnom, de nem tudtam. Megfontolt lépésekkel a tükörhöz sétáltam és vörös, feldagadt szemeimmel néztem bele. Az önarcképem nem olyan volt mint amire emlékeztem, az tükörből csupán egy meggyötört, kétségekkel teli lány pillantott vissza. Nem az aki régen vicces és életvidám volt. Másra emlékeztem. Megnyugvás képen a zongorához sétáltam, s egy ismerős dallamot kezdtem el a zongora billentyűin leütni. A zene hangjára a lelkem táncra kélt az álmaimmal és egy csodálatos angol keringőt jártak el csupán ketten a sötét űrben. A dallam magával ragadott és nem tudtam megálljt parancsolni az eszemnek. A billentyűket sorban ütöttem le egymás után újra és újra egy csodás akkordot játszva. Egyszer csak ujjperceim megálltak a játékban, és mintha valaki irányítana, úgy álltam fel a gyönyörű hangszer mellől. A gondolatok, horzsolásokat hagyva az elmémben cikáztak oda és vissza. Szörnyű fejfájás hasított az fejembe amitől összerogytam és nem bírtam tisztán gondolkodni. Miért hagytak itt? Miért nem foglalkoznak velem? Mi történik velem? Szülinap? Jelentek meg előttem sorra a kérdések. Talán jobb ha itt és most végett vetek az életemnek. Lassan kúsztam a konyhába, hogy egy kést szerezzek. Fájdalmak közt kotortam a fiók lomjai között, majd hirtelen kezeimbe akadt egy kés melyen nem az én vérem lesz az első. A késen sötétvörös vércseppek hatoltak a tekintetembe.  Nem én lennék az első aki megakarta ölni magát? A gondolatot elhessegettem, majd mint sem törődve a foltokkal magam elé tartottam a halálos fegyvert. A kés gyorsan közelített felém miközben azon gondolkodtam jobb ha én ölöm meg magam mintha ő tenné ezt velem.

- Felejtsd el a múltat. Boldog 18. szülinapot Annabell - suttogtam magam elé.

Mikor az eszköz már majdnem belém fúródott, megtántorodtam és megállítottam. Nem bírtam megtenni, nem volt elég lelkierőm ehhez a szörnyű tetthez. Nem vagyok olyan mint az apám és soha nem is akarok olyan lenni...